75 éves a Vásárhelyi Találkozó
2012-11-09 13:49:19
- Szász István Tas
A Romániába érkező Balogh Edgár minden bizonnyal magában hordhatta egy népfrontos találkozó ötletét, mert ezt már a Felvidéken szerette volna megszervezni.
(Folytatás a múlt szombati lapszámunkból)
Vizsgáljuk meg az eseményeket, ezúttal nem fontossági, hanem időrendi sorrendben:
– A Romániába érkező Balogh Edgár minden bizonnyal magában hordhatta egy népfrontos találkozó ötletét, mert ezt már a Felvidéken szerette volna megszervezni. Érsekújvárra tervezett egy tavaszi parlamentet. 1935-ben Erdélybe érkezve ezt az ötletet óhajthatta folytatni az Ady Endre Társaság által szétküldött körlevélben, melyet később ő maga csak a Jancsó Elemér vezette „Ady-csoport” leveleként emleget. Csatári Dániel, aki először írt monográfiát a találkozóról, ezt még érdekesebben írja le: „…Így kap ösztönzést a sarlósok egykori vezetője, Balogh Edgár arra, hogy a romániai magyar baloldal részéről – amely az imént említett politikai hatásokra kezdte levetkőzni szektaszerűségét – felvesse a baloldal eddigi kirekesztettjei, a következetes humanisták, a székely demokraták, egyszóval az összes haladó magyar erő találkozásának lehetőségét egy demokratikus front keretében.” Tehát ezek szerint Balogh Edgár is csak a baloldal (a Párt?) „transzmissziós szíja”1 lett volna, s nem saját tervét próbálta megvalósítani?
1936. április 12-től kezdődően a Brassói Lapokban megjelenik Tamási Áron híres cikksorozata, a Cselekvő erdélyi ifjúság. Az öt cikkből álló sorozat az, amelyik felszólítja Erdély felnevelkedett új értelmiségét a cselekvésre. Mikó Imre Tamásit idéző szavait ismételve: „Írói tekintélyének latba vetésével szállott síkra »az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben hirdetett újraértékeléseknek és a baloldaliak szocializmusának« egyesítése mellett.”2
A cikksorozatra számos válasz érkezik a romániai magyar sajtóban, többek között Balogh Edgár, László Dezső és Jancsó Béla részéről.
Egy óhajtott találkozó felé vezető út újabb állomásával ismét 1937-ben találkozhatunk.
1937 tavaszán (március 27–május 23.) Ligeti Ernő kolozsvári Független Újságja hirdet a témáról ankétot Fiatal magyarok Tavaszi Találkozója elé címmel, és 18 jeles fiatal értelmiségit kérdez meg erről. Erről Mikó Imre így ír: „…Balogh Edgár, a felvidéki »Sarló« mozgalom Erdélybe költözött vezetője a »Független Újság«-ban szólaltatta meg a fiatal szellemiség tizennyolc tagját, akik egy ifjúsági találkozó mellett foglaltak állást…”3 Balogh Edgár szerepe valóban lehetséges, de ami egészen biztos, az az, hogy a 18 megszólaltatott között ő is ott van.
Ami igen fontos, hogy az ankét végén Tamási Áron ír összefoglalót az abban felvetett problémákról.
Aztán a tavaszi találkozó elmarad, de egy találkozó előkészületei 1937 nyarán folytatódnak Tamási Áron jóvoltából.
Erről a Romániai magyar irodalmi lexikon 5/2. kötetét idézem, abban is Dávid Gyula említett szócikkét. „…megválasztották az ifjúsági parlament előkészítő bizottságát (tagjai: Tamási Áron, Nagy István, Asztalos Sándor, Petrovay Tibor, Vita Sándor valamint a Vásárhelyi Találkozóról végül is távol maradt Jordáky Lajos), amely a Hitel akkori szerkesztőségében Szász István agrármérnök, az EMGE későbbi alelnökének kolozsvári házában folytatta megbeszéléseit…”4 Az előkészületeket is nagy viták kísérték mind az elnökségben, mind a korabeli sajtóban. A rendezvény már ekkor is a Vásárhelyi Találkozó nevet viselte. A bizottság, Tamási Áron fogalmazásában, Kolozsváron 1937. augusztus 19-én tette közzé azt a nyilatkozatot, mely az erdélyi magyarsághoz szólva meghirdeti a találkozót. Jelen sorok írója itt az érzelmeknek engedve jegyzi meg, hogy e pillanatban a jelentős forrásanyag rendszerezését egy nagyobb tanulmányhoz azon az asztalon (és Tamási Áron székén ülve) végzi, amelyen egész idő alatt dolgoztak az előkészítők.
Hogy a farkaslaki magányból 1936 áprilisában küldött cikksorozata megírásában Tamási Áront mennyire befolyásolta az Ady Endre Társaság levele, azon elgondolkodhatunk. Az összefüggés valószínűsíthető. Kacsó Sándor – talán ezért is – inkább Balogh Edgár nevéhez kötné a találkozó későbbi létrejöttének érdemét. Ő így ír: „A Vásárhelyi Találkozó emléke bennem ma is Balogh Edgár alakjához társul, pedig hivatalosan nem volt benne sem a szervezőbizottságban, sem az elnökségben, nem kapott szerepet még az előadók között sem. (…) De énnekem ő emlegette először a meghiúsult érsekújvári »tavaszi parlamentet«, amely a csehszlovákiai következetesen demokratikus magyarok felvonulása lett volna. (…) Nagyon határozott ítéletei voltak az erdélyi magyarság szellemi, társadalmi és politikai életéről. (…) Természetesen nagyobb terjedelmű közírói alkotások voltak ezek a cikkek történelmi utalásokkal s a jelen kérdéseire világító elemzésekkel, (…) amelyek Tamási Áront is elindították a Vásárhelyi Találkozó felé vezető úton. Tudom, hogy a cselekvő ifjúság szellemi összefogásának gondolata foglalkoztatta Áront, de híressé vált cikksorozatát az ingerelte ki belőle, hogy a maga írói módján ellentmondjon Edgárnak.”5 Azt, hogy Tamási Áront mi ingerelte és miért akart volna ellentmondani Balogh Edgárnak, nem tudhatjuk. Annál is inkább nem, mert még ha ingerelte is, nem ellentmondott, hiszen egy találkozó szükségességéről ő is hasonló módon gondolkodott.
De ennél sokkal egyértelműbben fogalmaz Turzai Mária, amikor nemes egyszerűséggel ezeket írja: „A romániai magyar értelmiség közös tanácskozásának, a Vásárhelyi Találkozónak az összehívását a Román Kommunista Párt kezdeményezte, miután felmérte az egység létrehozásának irányába ható törekvéseket és lehetőségeket.”6 Világos beszéd, mondhatnánk. Célratörő!
Idekívánkozik Horváth Sz. Ferenc Turzai munkájával kapcsolatos, 2007-ben írott lábjegyzete: „A dokumentumgyűjteményt azért szükséges elővigyázattal kezelni, mert a kommunista történelem-átírás mintapéldája, határtalanul eltúlozza az RKP szerepét a Találkozó előkészítésében, ezt magát a népfrontpolitika jegyében megtartott fasisztaellenes tüntetésként értékeli (ami biztosan nem volt), és elhallgat néhány eseményt, ami nem fér bele előregyártott koncepciójába. (…) Hasonló a helyzet Csatári könyvével is: A Vásárhelyi Találkozó, Budapest, 1967.”7
A vitáról beszélve nagyon fontos idézni Balogh Edgárnak egy Cseke Péterhez intézett válaszlevelét, melyet 1984 szeptemberében írt: „…Az RKP akkori politikája az illegalitásból, a MADOSZ népi-demokratikus politikája egyaránt kedvezett a kibontakozásnak, s amikor Tamási Áron a Jancsó Elemér vezette Ady-csoport körlevelére válaszolva egységbe hívja az új nemzedék különféle irányzatait, a Vásárhelyi Találkozón (1937) sikerült is az ellentétes erőket közös nemzetiségpolitikai nevezőre hozni az antifasiszta demokrácia és a román–magyar megegyezés szellemében.”8
Terjedelmi okokból itt abbahagynám a kötetet igénylő vita további részleteinek közlését, és visszatérnék a kronológiához.
Az ominózus cikksorozata után egy évvel Tamási Áron az 1936 óta megjelent Hitel folyóiratot (az ún. második vagy nagy Hitelt) és szellemi körét választja munkatársul a feladat végrehajtásához. Nem véletlenül, hiszen a lapról – röviddel megjelenése után – 1936-ban, még jóval a szervezőmunka elkezdése előtt, az említett sorozathoz tartozó, A Hitel új magyarjai című cikkében ezt írja: „Figyelmesen és a részt vevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.”9
A Hitel otthona pedig szüleim már említett kolozsvári háza volt, a Vulcan utca 13., akkor 11. szám alatt. Íme, mi annak a magyarázata, hogy Tamási Áron „hiteles” munkatársaival ott szervezte azt a találkozót, melynek most 75. évfordulóját ünnepeljük.
Szüleim és az általam ismert, nemrég még élő hitelesek szerint „Áronka” kvázi magához ragadta a vezetést, és ebben az időben az egész csoport elfogadott szellemi vezéreként dolgozott. A Hitel munkatársai végig ott álltak mellette a szervezőmunkában, beleértve az ún. aprómunkát (Asztalos Sándor pl. ügyvédi irodáját is erre állította be), de a konferencia anyagának utólagos közlését is. Ez az 1937/3. és részben 4. számban olvasható, de a korabeli sajtó máshol is közölt részleteket az ott elhangzottakból.
Nagy viták voltak a szervezőbizottság összetétele és a meghívott előadók ügyében is. Itt részben érezhető, hogy a Hitel valóban magáénak érezte az ügyet, de nem kizárható az sem, hogy észrevették, miszerint a kommunista párt érvényesíteni akarja befolyását. Ha ez nem jutott volna eszükbe, figyelmeztette őket az Erdélyi Fiatalok köre, akik egyedüliként maradtak távol a rendezvénytől, s ennek okául egyrészt azt hozták fel, hogy a résztvevőket nem egyénként, hanem mint létező és működő legális szervezetek képviselőit kellett volna meghívni, illetve figyelmezettek arra, hogy a kommunisták „trójai falova” lehet belőle. Nem véletlen, hogy az általuk ajánlott meghívási mód eleve kizárta volna a kommunisták jelenlétét.
Amint ezt a bevezetőből már tudják, az 1937. október 2. és 4. között lezajlott rendezvény színhelye a marosvásárhelyi főtéren található Apolló palota volt. 187 lelkes résztvevő jelent meg és jutott közös álláspontra.
A találkozó megnyitója Tamási Áron volt a Hősökhöz nehéz időben című emlékezetes beszédével, az első vitaindító pedig Albrecht Dezső, a Hitel négy egyenrangú szerkesztőjének egyike. Az előre kidolgozott témák előadásai után viták következtek, és egy mindegyikre külön-külön kijelölt bizottság készített azokról egyenként határozatot. A találkozó végén ezek alapján szövegezték meg a záróhatározatot, mely Vásárhelyi Hitvallás címen vonult be a történelembe. Ennek sorait minden mai olvasónak is figyelmébe ajánlanám.
A meghívottak és szervezők összetétele kapcsán zajlott vita, de főleg a találkozó előélete körül, az ötletgazda érdeméért folytatott valóságos küzdelem érdekes kordokumentum és iskolapéldája sok hasonló „átértékelésnek” a szocializmust építő Románia Kommunista Pártjának és az azt kiszolgálóknak érdemeit kiemelendő.
Bár ama előélet dolgában mindkét oldalon vannak kategorikus fogalmazások, az tény, hogy a korszak magában hordta a népfrontos jellegű megoldások szükségességének felismerését. Hogy az 1935-ös Ady-köri levél, az 1936-os Tamási-cikksorozat és a Független Újság 1937-es, Tamási által lezárt ankétja milyen mértékben függ össze, számos feltételezésre ad módot, de egy már vázolt találkozó rendezésének igénye végig követhető. Az azonban mindenképpen biztos, hogy Tamási Áron magához ragadta a kezdeményezést, és a Hitel szellemi körére támaszkodva szervezte meg azt a nagyszerű találkozót, ahol, ha rövid időre is, de a magyar kisebbség fiatal értelmisége kezet fogott.
Az, hogy a történelem miként törte mindezt derékba, már egy másik történet. A Vásárhelyi Találkozó „érdeme” körüli csúsztatások viszont – egyebek mellett – eldöntötték azt is, hogy a Hitel folyóirat és köre nem nyert kellő elismertséget, sőt – bár tiltva nem volt – jobbnak látszott hallgatni róla.
Magam is így tettem egyetemi éveim alatt, néhány más Hitel-munkatárs leszármazottjával együtt. Azt hittük, nem tudják. Mint arról az egyetemről történt eltávolításom alkalmával a káderosztály vezetője meggyőzött: mindent tudtak. Azt is megkérdezte gúnyosan, hogy szoktuk-e hallgatni keresztapámat, Albrecht Dezsőt (a Vásárhelyi Találkozó vezérszónokát) a Szabad Európa rádióban, ahol Bónis néven tart (leleplező erejű) előadásokat.
De mivel egyszer minden csend megtörik, ennek is eljött az ideje, s általa többek között a most 75 éves Vásárhelyi Találkozó történetének tisztázásával is előbbre léphetünk. Nem ok nélkül. A gondok ugyanis csak sokasodtak.
1 Csatári Dániel: A Vásárhelyi találkozó. Akadémiai Kiadó, 1967. 55. oldal
2 Uo.
3 Mikó Imre: Huszonkét év 1918–1940. Studium Kiadása Budapest. 1941. 190-192. oldal.
4 Romániai magyar irodalmi lexikon 5/2. Vásárhelyi Találkozó, Dávid Gyula szócikke, 1092. oldal.
5 Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Bukarest, 1974. 613. oldal.
6 Uo. 18. oldal.
7 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. 85. lábjegyzet. Poro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007, 152. oldal.
8 László Ferenc–Cseke Péter: Erdélyi Fiatalok, Bukarest, 1986. 57. oldal.
9 Tamási Áron: Tiszta beszéd, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 313. oldal.
