5. Jumièges és Honfleur

Nehéz szívvel búcsúzunk el Normandia fővárosától, a múzeumvárostól, Rouentól, és indulunk nyugatra, az Atlanti-óceán irányába, a Szajna völgyében. A „Szent folyó” itt is óriási, egymást sűrűn követő, szépen ívelt kanyarulatot ír le, jobb partján dombok, bal partján sík vidék mellett tekerőzik, mint egy óriási kígyó. Alig néhány kilométer megtétele után a Szajna-kanyarulatok Regionális Természeti Parkjához érünk.

 A korábbi nevén Bretonne regionális természetvédelmi parkot 1974-ben hozták létre, mint egy „zöld tüdőt” a Szajna menti ipari tevékenység általi környezetszennyezés ellensúlyozására. A 81.000 hektár (810 négyzetkilométer) kiterjedésű, mocsaras-erdős természetvédelmi terület gazdag völgyekkel, számos természeti csodával, történelmi helyekkel és műemlékkel rendelkezik. Felületének mintegy fele hasznos mezőgazdasági terület, amelyen a gabonafélék mellett főleg lent termesztenek, húsz százalékát erdő borítja. Az itt lakók főfoglalkozása a mezőgazdaság, állattenyésztés, gyümölcstermesztés, méhészet, mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemek (pékségek, lenházak) 72 községben. Idegenforgalma is jelentős, hála a fejlett infrastruktúrának (például kerékpárutak). Több évszázados kastély, apátság vonzza az érdeklődőket. 

 A természeti park egyik történelmi öröksége a Jumièges (Zsümiezs) nevű faluban látható apátság romokban álló épületegyüttese. Victor Hugo százhetven évvel korábban Franciaország legszebb romjainak nevezte az itt látható egykori épületek omladékát.

 Normandia egyik legrégebbi és legfontosabb bencés apátsága romjai közel 50 méterrel magasodnak a Szajna fölé. 

 Az apátságot Szent Filibert alapította a VII. század derekán (654) Benedek-rendi kolostorként egy nagy kiterjedésű birtokon, amelyet az akkori frank király bocsátott a rendelkezésére. A király ugyanakkor halászati jogot és a környékbeli erdőkben melléképületeket is adományozott. A nagy területen négy templomot, majd egy kétszintes kolostort építettek. Az itt élő szerzetesek szoros kereskedelmi kapcsolatot létesítettek angol területekkel is, ahol rabszolgákat is vásároltak a kereskedelmi haszonból. A francia területen felszabadított rabszolgák a mezőgazdasági munkákban segítették a szerzeteseket. A kolostor hírneve és a szerzetesek száma egyre nőtt. Az oltárokat arannyal, ezüsttel és értékes kövekkel borították be. A templomok oldalán kápolnákat építettek, felépült a romjaiban ma is látszó gótikus Szent Péter (Pierre) templom is.

Az istenek gazdag berendezése felkeltette a Szajnán (841-ben) egész Rouenig hajózó vikingek érdeklődését, visszafelé jövet kirabolták és felgyújtották a kolostort, amely súlyos károkat szenvedett, a szerzetesek elhagyták.

 A keresztény hitre tért viking herceg, Rollo támogatta az elpusztított kolostorok újjáépítését (911), de Jumièges-ben a jelentős építőmunka csak a 11. században kezdődött újra (1017), fellendült a kolostor scriptoriuma is (innen a pontos információk). Az újjáépült kolostort 1067-ben szentelte fel Normandia akkori királya, a középkori világtörténelem egyik legnagyobb alakja, Hódító Vilmos, számos püspöke jelenlétében. 

 A későbbi századokban több király és bűnbánó nemes fordult meg itt, a kolostor számos értékes adományt kapott, jelentős vagyont halmozott fel: birtokok, malmok, lakott területek kerültek a tulajdonukba. A kolostor birtokán vásárokat tartottak, ami ugyancsak jó bevételi forrás volt. Ezeket a szerzetesek az épületegyüttes bővítésére és újjáépítésére fordíthatták. 

A százéves háborúban a kolostor angol kézre került, a bevételek jelentősen apadtak, később a kolostori fegyelem fellazult. A Szent Johannát máglyahalálra ítélő egyházi törvényszék egyik tagja jumieges-i apát volt. 

A vallásháborúk alatt (1562) többször is károsodott, a hugenották kifosztották a kolostort, a szerzetesek Rouenba menekültek.

A Francia Forradalom (1789–1799) vezetői már kezdetben (1790) feloszlatták a szerzetesrendeket, Jumièges-ben a kolostorépületből laktanyát alakítottak ki, majd az egész épületet eladták egy ingatlankereskedőnek, aki elrendelte a melléképületek lebontását (1793), aztán valóságos kőfejtőként használták a vastag falakat. A forradalom hozadéka a hármas jelszó – Szabadság, egyenlőség, testvériség – helyett a terror, liberalizmus, nacionalizmus, egyházellenesség, templom-, vár- és kastélyrombolás, diktatúra lett. Több mint negyvenezer embert küldtek nyaktiló alá, közöttük szép sorjában a vezetőket is, kétszázezret lőttek agyon és ötszázezret zártak börtönbe. Utunk során többször is találkoztunk hasonló „eredményekkel”, mint amilyeneket Jumièges-ben láttunk. Azt, hogy minden idők egyik legjelentősebb vegyészét, a Francia Akadémia elnökét, Lavoisier-t (Lávoázié) a rémuralom vezetői miért küldték a vérpadra, nem tudom megérteni!

 1802-ben lőporral való robbantással elkezdték a templom lerombolását is, aztán több tulajdonosváltás is volt, amíg 1853-ban egy párizsi tőzsdeügynök tulajdonába került, aki elhatározta, hogy megóvja a megmaradt épületrészeket. 

1946-tól állami tulajdont képez, és megkezdődött a régészeti feltárás, napjainkban az apátság népszerű turisztikai célpont. A legmagasabb román kori, Notre Dame nevet viselő templom Szajnára néző nyugati homlokzata két toronnyal, a 25 méter magas főhajója sávokkal osztott oldalfalaival, a kereszthajó, a kápolnakoszorú, a kórus és a gótikus stílusban melléépített Saint (Szent) Pierre-templom oldalfalai ma is láthatók. Egy Karoling-kori (9. század) épületrész is megmaradt, a templom alatti pincékkel együtt.

Az apátság egykori főbejáratát a 17. század végén neogótikus stílusban átépítették, de 14. századi épületelemek is láthatók benne. Az apát lakhelyét egy dombtetőre építették 1666-ban, ahonnan szép kilátás nyílik az apátságra, az alatta kanyargó Szajnára, a gyümölcsöskertre és a szépen elrendezett virágoskertre.

 Minden év augusztusában és szeptemberében modern képzőművészeti alkotótábort szerveznek itt, nemzetközi részvétellel. Céljuk állandó téralkotások létrehozása, az ősi középkori építőművészet és a modern művészet egyesítése az apátság területén.

 Az apátságot elhagyva továbbra is nyugati irányba utaztunk a regionális természeti parkon keresztül. A parkot a Szajna hosszában szeli át. Az idelátogatók kompon és három hídon is átkelhetnek a Szajnán. Úti célunk ez alkalommal a Szajna torkolatának a baloldalán fekvő Honfleur városa volt, a folyó fölött a Normandia hídon keltünk át.

 A Normandia híd Le Havre városát és kikötőjét köti össze az országos autópálya hálózattal, a 29-es autópálya része. 1995-ben nyitották meg, akkor ez volt a világ legmagasabb és legnagyobb főnyílású ferdekábeles hídja. A Szajna szélessége itt meghaladja az egy kilométert, a folyón Rouenig magas óceánjárók is közlekednek, és a dagály által kiváltott hullám felhatol a folyó medrébe, az óceán felől erős szelek érkezhetnek, mindezeket tekintetbe kellett venni a híd tervezésekor, de kivitelezését a franciákra jellemző nemzeti büszkeség is motiválta. Az építkezés 300 millió eurót emésztett fel.

A híd teljes hossza 2143 méter, 52 méter magasan helyezkedik el a folyó átlagos dagályszintje fölött, szélessége 23,60 méter, legnagyobb magassága 215 méter, három támasztója, három nyílása van, tartópilonjait egyenként 56 darab, 51 méter mélyre nyúló cölöpre építették, legnagyobb támaszköze 856 méter. Anyaga beton és acél.

A hídon két-két forgalmi sáv mellett egy kerékpárút és egy gyalogosjárda is helyet kapott. Hídvámot csak a motoros járművek kell fizessenek. A turisták elsétálnak a híd legmagasabb pontján, az autópálya fölött levő kilátóig, ahonnan csodálatos látvány nyílik a Szajna tölcsértorkolatára, a bal partján fekvő Honfleur városkára, Le Havre atlanti-óceáni kikötőre, ellenkező oldalán a Szajna kanyargós folyására, a kilátó alatt zajló vízi és szárazföldi forgalomra.

Kora délután, szeptemberi napsütésben Honfleurbe (kiejtve: Onflőr) értünk, az ősi kikötőváros határába, ahol kijelölt parkolóhely van az autóbuszoknak. Innen gyalogosan folytattuk utunkat a jellegzetes hangulatú óváros felé. Vadszőlővel befuttatott tornyos erődfal jelzi, hogy a várost egykor erődfalak védelmezték, de a falak egy idő után útját állták a város terjeszkedésének, ezért lerombolták. A még látható részből ellenőrizték a tengeri kereskedelmet. A négyzet alakú kikötőt szegélyező épületek szinte mindegyike műemlék, köztük egy 14. századi templom, amelyben tengeri múzeum (Musée de la Marine) működik már több mint száz éve, parti éttermekkel, cukrászdákkal körülvéve. Az egyik épület a falán levő márványtábla szerint még a 13. században épült, és maga az angol királynő is megtekintette.

Az utcák mindegyike egy kis domb irányába vezet, ahol Honfleur legismertebb nevezetessége, a Szent Katalinnak (Sainte Catherine) szentelt fatemplom épült. Franciaország legnagyobb fából épült templomának névadója a tengerészek patrónusa, Alexandriai Szent Katalin, fából készült szobrát ma is a templom előcsarnokában őrzik. Az épületet a hajóépítési technikák figyelembevételével tervezték és építették a XIV. század végén, viking őseik, a norvégok árbóctemplomaihoz hasonlóan. Belseje egyszerűségével, fatörzsekből készült oszlopaival ókeresztény hangulatot ébreszt, és csakugyan imára serkent.

Festői, szűk utcákon érünk a széles, V. Károlyról elnevezett sugárútra, ahol számtalan üzlet, vendéglő, régiségbolt mellett egyik ódon épületben múzeum működik. Az egyik étterem cégtábláján az „Entre terre et mer” (szárazföld és tenger között) felirat olvasható, utalva a tényre, hogy a város a tenger és a föld között fekszik, de arra is, hogy étlapján a föld gyümölcsei mellett a tengeréi is megtalálhatók. A vendéglők némelyike osztrigát kínál a betérőknek. Itt, az osztrigák partvidékén a helyiek késsel, csavarhúzóval járják a partokat, és ahol osztrigára bukkannak, kibontják és nyersen szürcsölik a csemegét.

 A város piacán át térünk vissza a kikötőbe, majd a parkolóba, és indulunk Alsó-Normandia székhelyére, Caenba, szálláshelyünkre.