„A realista művészet alapja és kiindulópontja a természet. Elsősorban az a természet, melyben élni és halni kell a művésznek. A művész szemlélete és alkotóterülete lévén a természet, annak minden összefüggő részét úgy hozza az alkotás fázisába, ahogy a természet nagy mozgató törvényszerűségét veszi.” – Nagy Imre
Negyvenöt éve, 1976. augusztus 22-én hunyt el Csíkszeredában Zsögödi Nagy Imre (Zsögöd, 1893. július 25.) festőművész, grafikus. Az alábbi összeállítással rá emlékezünk, és a Székely Ferenc által készített interjúban is találunk róla egy érdekes történetet.
„Művészegyénisége alkalmanként vitatott, személyisége soha. Életművének ismerete közösségünk számára kifejezetten fontos: tudat- és létmeghatározó. Személyes önállóságát az 54 évnyi munkássága során mindvégig megőrizte. Gazdaként és festőként egyaránt meghatározó egyéniség volt közössége számára. Helyet kapott a romániai művészbesorolásban, anyaországi hivatalos értékelése is megtörtént, mégsem tartozott sehová. Budapesten és Kecskeméten tanult: kezdetben Stróbl Alajoshoz járt, de hamarosan műfajt váltott, és Edvi Illés Aladár, Olgyay Viktor, majd Révész Imre tanítványaként vált festővé. A húszas évek közepétől a negyvenes évek végéig készült alkotásai ugyanazokat a stílusjegyeket, plasztikai jellemzőket viselik magukon, mint a kor- és tanulótársak alkotásai: Aba-Novák Vilmos, Korb Erzsébet, Patkó Károly, Szőnyi István. Nem csoda, hisz együtt, egy időben vagy ugyanott tanultak. Hozzuk tartozott Varga Nándor Lajos és Vámszer Géza rajztanár is, ez utóbbi Nagy Imrével együtt néprajzkutató és múzeumalapító volt Csíkszeredában” – olvashatjuk a Csíki Székely Múzeum oldalán.
Korai alkotásait tekintve a már említett kortársakkal együtt elsajátított ábrázolásmód a domináns, de művészetét sokféle irányzat befogadásával és követésével jellemezték. Festményein a német expresszionizmus hatását is felismerni véli a szakma, és valóban: kedvelte a németalföldi festőket, s külföldi tanulmányútjai során Brueghel alkotásaira figyelt igazán. Mohy Sándor kolozsvári festőművész szerint „Nagy Imre luminista; munkáin a fény a főszereplő. (…) Neki mindegy, milyen téma előtt áll: portré, akt vagy kompozíció –, minden munkáján lüktet a fény, átitatódnak a rámenősen kiértékelt formák.”
De Nagy Imre semmilyen irányzatnak sem vált tudatos követőjévé, s ennek ellenére a XX. század korszerű festője volt. Abodi Nagy Béla kolozsvári festőművész szerint: „Nagy Imre igazát, korszerűségét nem lehet megtagadni. Népének, szülőföldjének hiteles nagy eposzát, hőskölteményét festette meg. (…) Életöröm, bánat, játékosság, vidámság és dráma, ifjúság és öregség megállás nélkül kergetőzik, váltakozik festészetének élő világában; a nagy és erős fények, árnyékok, színek és formák feszülő kontrasztja, mozgalmassága, merész téralakítása, kompozíciós építkezése a közlés igényének erejével, korszerű expresszív plasztikai nyelvvé teljesedett ki.”
Festésmódján többször változtatott. Műveit az idő folyamán egyre inkább könnyeddé alakította. Kezdetben pasztózus felületkezelésű olajtechnikában készítette kevés alakkal jelzett, illetve alak nélküli, madártávlatból komponált tájképeit, néhány aktját és portréját. Aztán a fametszet-előtanulmányok alapján festett életképek és tematikus kompozíciók következtek, majd az 50-es évek kényszerű cukor- és cementgyári, a szocreál követelményeit közelítő korszaka után készítette szabadfogalmazású, vegyes tematikájú kompozícióit.
Rajzait ceruza-, tus- és egyéb technikában készítette. Az akvarellt jegyzetnek nevezte, s akként is alkalmazta; portrékat és tájképeket, illetve életképszerű vagy pillanatrögzítésű, többsíkú kompozícióvázlatot készített. Kompozíciói végső formáját a vázlatok többszöri felhasználásával alakította, színeit pedig a naponta többször változó csíki fényhatásoknak megfelelően választotta meg.
Nagyméretű kompozícióit vászonra, furnérlemezre, többnyire olajban, néhányukat temperában festette. Kompozíciótémái általában elbeszélő jellegűek. Sok műve mintha környezetrajzzal kezdődne, nagyterű tájba illeszti majd mindig a témát: a falut, a falurészt, az alakokat. Nagyon fontos volt számára a fény és a tér. Tematikus kompozícióin az alakok méretezésével is hangsúlyoz – a kép alján, az előtérben csak fejek, a közép- és háttérben egyre kisebb alakok –, így fokozza a kerettáj mélységét, a képi térerőt.
Az utókor figyelmét magára tudta irányítani, mert közösségben gondolkodott. Majdnem a teljes életművet három székelyföldi városra hagyta, az adomány időrendisége szerint: 1949-ben Sepsiszentgyörgynek (69 db – Székely Nemzeti Múzeum képtára); 1960-ban Marosvásárhelynek (130 db – Művészeti Múzeum); 1976-ban Csíkszeredának (6544 db – Csíki Székely Múzeum).
A következő múzeumok pedig – nem minden esetben a szerzőtől való – vásárlás útján jutottak műveihez: Petőfi Irodalmi Múzeum (35), Magyar Nemzeti Galéria (12), Kolozsvári Művészeti Múzeum (8), Nagyszebeni Brukenthal Múzeum, Bukaresti Művészeti Múzeum és a Londoni Királyi Képtár (4-4). Összesen 6.810 alkotása található közgyűjteményekben, és a teljes életmű, mely a legkisebb vázlattól a legnagyobb kompozícióig mindent tartalmaz, meghalad(hat)ja a 9000-et – áll a csikimuzeum.ro oldalon.
Az Erdélyi Művészet című folyóirat erdelyimuveszet.ro című honlapján is hosszas elemzést találunk Nagy Imre életéről, alkotómunkásságáról. Itt olvashatjuk a festőművésztől származó mondatokat is, amelyeket az elemzés szerzője egy 1958-ban kelt vázlatfüzet-bejegyzésből és az egyetlen fennmaradt hangfelvételből vett idézetből szerkesztett.
„Ahogyan a kőbe faragtam, valami alakot véltem felfedezni, ami rendkívül meghatott. Innen kezdve a tárgyaknak lelke lett, az élet mérhetetlen megnőtt. A pásztorkodásom, a csillagos ég, az éjszaka, a világegyetem, az élet problémája izgatott.
És minden ellenem szegült ennek az örömnek a cselekvésében, család, iskola. Megnőtt a hajam, a csokornyakkendő, felkentem magam művésznek, amiről az élet hamar leszoktatott, és beálltam tanulni a természet, a mindenség szövetségesévé. Ezt, aki nem tudja fiatalon elkapni, az lemarad vagy elkallódik.
Egyetlen vigaszom a rajzolásban, festésben találtam. Lassan annyira szokásommá vált, hogy még most is azt csinálom. Egy kissé tudatosan megszervezve, amiből rendszer lett, munkamódszer. Minden csak azért, ő-érte, amíg csak ki nem esik az ember kezéből a szerszám.
A fiatalságom első nagy és végzetes lépését akkor tettem meg a művészet felé, amikor felszámoltam minden mellékutat, és bementem a képzőművészeti főiskolára Budapestre, egyetlen okból. Hogy megtanuljak rajzolni, mert két évig nagy mesterek mellett láttam meg a hozzuk vezető utat tudásba. Azóta is folyton ezt csinálom, nem múlik nap el, mint a zongoramestereknél az ujjgyakorlat, a prelűdök. A rajzon kívül sok mindent meg kell tanulni; a kompo[nálást], térlátást, valőrt, színproblémát, és mindezt a magunk útján járva.
Zsögödbe érkezve, az addig tanultak: rézkarc, tusrajz stb., azok valahogy már nem mentek. Nem szerettem. Kezdett a gondolat izgatni, hogy jó lesz a fametszetre áttérni. Hát, nem sokáig próbálkoztam, mert penna, ceruzarajz az nem váslott az ínyemre. És nekiláttam a fametszetnek.
A fametszet mindjá’ azzal kezdődött, hogy ott nem lehet akármilyen vonalat húzni vagy metszeni, ott jobban meg kell gondolni a dolgot, ott nem lehet radírozni. Koncentrálás, figyelés és előre kiszámított tervekkel kellett a dolognak nekilátni. Miután láttam, hogy jó a kezdés, jó úton vagyok, teljes mértékben a fametszetre adtam a fejem. A fametszet a fehér és a fekete; az egy különleges játék, egyensúlyi helyzet, az ad érzelmeket, erőt, dekoratív foltokot, megjelenítést. És így lett a festményeimnek a kiindulópontja a fametszet. A fametszet is lassan kimaradt, elhanyagoltam, és csak a festéssel foglalkoztam.
Először jöttek a tájképek, a tájképbe egy-egy állat, egy-egy figura, végül aztán lassan kialakult a kompozíció. Kialakultak a tervek és a négy-ötesztendei anyaggyűjtés után – összefoglaló kompozíciók. És így ugrottam mindig előre és előre.”
Kerülte a politika színtereit, mintha sosem léteztek volna az ő számára, de ha nem kerülhette el, tudta, hogyan kell azzal együtt élni, s szigorú mértékrendje szerinti egoizmusát nyugodtan engedte kiteljesedni. Megálmodta saját képtárát, ezáltal szülőháza is emlékházzá alakulhatott. Tudta, hogy a társadalomban a személytelen közösséginél maradandóbb a személyes egyedi. És azt is tudta, hogy a valós egyéni értékeket kizárólag közösségi szempontok szerint, annak fenntartó erejével lehet megtartani. Így a hasonló elveket nem szívesen valló kommunizmus idején – megértő segítőivel – véghez tudta vinni személyisége tiszteletéhez szükséges terveit.
Művészi tevékenységét 1939-ben a Szinyei Merse Társaság Zichy Mihály grafikai díjával, 1942-ben a Kolozsvári Művészeti Hetek nagydíjával, 1969-ben a Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége tiszteletbeli tagságával, 1957-ben, 1963-ban, 1968-ban, 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban román állami kitüntetésekkel, 2005-ben pedig posztumusz Magyar Örökség díjjal jutalmazták – olvashatjuk a folyóirat oldalán.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
