25 éves a mezőmadarasi alkotótábor

Lassan lapozandó képeskönyv

Van valami különös az alkotótáborokban. Talán az, hogy az ember egy időre kiszakad abból a világból, amelyben mindennap ugyanazok az utcák, ugyanazok a falak, ugyanazok a mozdulatok vesznek körül bennünket. Elindul valahová, ahol másképp jár a fény, másképp lélegzik a táj, és ahol a csend is másként szólal meg. Egy festőállvány, egy ecset, egy feszülő vászon és egy táj, ami újjászületik a művész pillantása által. Talán ez a művésztelepek egyik legnagyobb varázsa: megtanítanak bennünket újra látni.

Huszonöt év egy ember életében is jelentős idő. Egy közösség életében pedig már történelem. Ezért ma nem egyszerűen egy kiállítást nyitunk meg, hanem egy negyedszázadnyi találkozást ünneplünk. Huszonöt évnyi nyarat, fényt, esőt, beszélgetést, vitát, nevetést és elmélyült csendet. Huszonöt évnyi képet, amelyekben ott maradt valami abból a helyből, ahol megszülettek – és valami abból az emberből is, aki létrehozta őket. A mezőmadarasi alkotótábor 2002-ben nyitotta meg kapuit Czirjék Lajos kezdeményezésére. Azóta számtalan művész érkezett ide különböző városokból, különböző művészi háttérrel, különböző látásmóddal. De talán éppen ez a sokféleség az, amitől egy alkotótábor valódi közösséggé válhat.

Mert a művészet egy elég magányos munka. Egy vászon előtt végső soron mindig egyetlen ember áll. Egyetlen ember dönt arról, hogy milyen lesz az a vonal, milyen vastagon ül meg a festék, hol marad üresen a felület, és hol tör be rajta a szín.

De a művész is ember, így a művészet sem teljesen magányos. Minden kép mögött ott van egy táj, egy emlék, egy másik ember tekintete, egy korábbi kép, egy régi mondat. Mert együtt néztük ugyanazt a naplementét.

Az alkotótábor egy sziget. Néhány napra vagy hétre emberek érkeznek különböző irányokból, és építenek maguknak egy közös szárazföldet. Aztán mindenki hazatér, de a sziget nem tűnik el teljesen. Ott marad a képekben. Ezekben a képekben.

Mezőmadaras pedig különösen alkalmas arra, hogy ilyen sziget legyen.

A Mezőség tája nem harsány táj. Nem akarja azonnal elcsábítani a tekintetet. Inkább lassan tárul fel. Dombjai olyanok, mintha a föld hosszú, fáradt lélegzetvételei lennének. A régi házak falain ott ül az idő. Az utakban ott maradnak az elindulások és hazatérések nyomai. A kertek, udvarok, tornácok, lankák és tanyák pedig olyanok, mint egy hatalmas, lassan lapozandó képeskönyv.

Ezt a világot a művészek nem egyszerűen megfestik. Megőrzik. És most mi is részesévé válhatunk egy pillanatra. Mert amit egy művész vászonra tesz, az sokkal több, mint puszta látvány. Maga a hely történetének egyetlen, színekből szőtt mondata.

Huszonöt év alatt sok minden megváltozhat. Arcok tűnhetnek el, utcák alakulhatnak át, régi házak helyére újak kerülhetnek. Művészek jönnek és mennek. Egy-egy alkotó már csak a képein keresztül lehet velünk. De egy valódi alkotótábor legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy képes időt teremteni.

Minden egyes elkészült mű egy apró kapszula.

Őrzi annak a nyárnak a fényét.

Őrzi az alkotó akkori tekintetét.

Őrzi Mezőmadaras egy pillanatát.

És amikor ma ezeket a képeket nézzük, valójában huszonöt év rétegei között járunk. Mintha egy hatalmas, közös festmény előtt állnánk, amelyet huszonöt éven át festett sok-sok kéz.

Más ecsetvonásokkal. Más színekkel. Más érzésekkel. De ugyanazon a tájon.

És talán ez a legszebb egy alkotóközösségben: nem kell ugyanolyannak lennünk ahhoz, hogy ugyanahhoz a képhez tartozzunk. A különbözőség nem szétszakít bennünket, hanem gazdagítja a közös felületet.

Ennek a kiállításnak tapintható a lelke. Halljuk a dobbanásokat. Minden egyes alkotás megszólít. Lágyan cirógatva, vagy megrendítő erővel. Ismerős tájakkal, motívumokkal, vagy csupán ismerős érzésekkel.

Minden művész a maga módján megszólít bennünket. És most rajtunk a sor, hogy válaszoljunk. Ma megszűnik az idő és a tér. Ma egyszerre vagyunk 2006-ban, 2011-ben vagy akár 2024-ben. És ezért az élményért köszönet azoknak, akik huszonöt évvel ezelőtt megálmodták ezt a tábort. Köszönet azoknak, akik megszervezték, életben tartották, támogatták, helyet adtak neki. És természetesen köszönet minden művésznek, aki valaha ecsetet fogott Mezőmadarason. Mert minden egyes kép hozzátett valamit ehhez a nagy, közös történethez.

Kívánom, hogy ez a történet ne érjen véget. Hogy legyen még sok nyár, sok vászon, sok találkozás, vita és nevetés. Legyen még sok olyan pillanat, amikor valaki először néz rá Mezőmadarasra, és ecsetet ragad, mert megszületett benne az inspiráció. És legyenek még újabb nemzedékek, akik egyszer majd visszanéznek erre a huszonöt évre, és nem csupán képeket látnak benne, hanem egy közösséget. Egy közösséget, amely hitt abban, hogy a művészet képes hidat építeni ember és ember, múlt és jelen, táj és emlékezet között.

Most pedig, amikor ezek a művek újra egymás mellé kerülnek, engedjük, hogy beszéljenek hozzánk. Nézzünk rájuk lassan. Mint amikor egy ismerős tájat alkonyatkor látunk először igazán. És engedjük, hogy a képek elmondják azt, amit szavakkal talán nem is lehet: hogy egy hely akkor válik igazán otthonná, amikor már nemcsak élünk benne, hanem emlékezünk is rá.

Márton Adrienne

* Elhangzott 2026. augusztus 25-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, az évfordulós kiállítás megnyitóján, a 13. Vásárhelyi Forgatag rendezvényeként.