A „nyusziszem” hívása

Anna babái állandóan betegek voltak, hol a szívüket, hol a lábukat kellett meggyógyítani. Hosszú copfos óvodásként még „doktor bácsinak” készült, kisiskolás korában már orvos „néninek”. A kezdetektől érezte, tudta, hol a helye, talán ez adja a hangjából, mozdulataiból áradó jóságos erőt.

– A családból senki nem dolgozott az egészségügyben – kezdi a történetet a rezidens évei vége fele járó, székelyföldi származású labororvos, akinek a közelében valahogy mindig megnyugszik, felfrissül az ember. – Gyerekkoromban soha nem féltem, ha orvoshoz kellett menni, sőt, kifejezetten szerettem a fehér köpenyes gyógyítók különös, tiszta illatú világát. Emlékszem, egyszer amikor oltást, azaz „nyusziszemet” kaptam, reklamáltam, hogy a másik karomba miért nem jár egy ugyanolyan. Otthon soha nem irányítottak egy bizonyos szakma fele, soha nem mondták, milyen hosszú, nehéz utat kell bejárni az orvosi pályán, de tizenegyedikes koromban anyukám megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, hogy ezt akarom. Abban az évben váltottam informatika szakról biológia-kémiára. Miután biztosítottam édesanyámat szándékom komolysága felől, soha többé nem tette fel nekem ezt a kérdést. Ő egyébként sokat betegeskedett, és kislány koromban mondogattam is neki, hogy várja meg, amíg doktor néni lesz belőlem, és akkor meggyógyítom. Ez részben sikerült is, ugyanis mióta elindultam ezen a pályán, sokkal többet tesz az egészsége védelmében, mint azelőtt. 

– Az érettségi után első próbálkozásra bejutottál az egyetemre?

– Igen. Óriási tétje volt ennek a számomra, egyrészt, mert meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá, másrészt mert tudtam, hogy fizetéses hely szóba sem jöhet. Ha jól emlékszem, a 230 állami helyből a 115.-re nyertem felvételt. Az volt addigi életem legboldogabb pillanata. Ez a bizonyítási vágy aztán végigkísért a hat év alatt. Az első év után ösztöndíjas is lettem, és a legelső, egyetemistaként megélt nyaram teljesen vizsgamentesre sikeredett. Az elkövetkezőkben aztán mindig volt egy elmaradt vizsgám. 

– Egyszer sem bizonytalanodtál el a választásodat illetően?

– Harmadéven következett ez be, akkor szinte abbahagytam az egyetemet. A családom azt mondta, nem baj, gyere el, ha úgy akarod, csak ne sírjál többet. Aztán mégis maradtam. A Jóisten is úgy akarta, hogy orvos legyek.

– Hol laktál az egyetem idején?

– A fentiek csodálatos szülőkkel áldottak meg, akik mindent megtettek a kényelmemért, és azért, hogy a tanuláshoz szükséges körülményeket biztosítsák. Így végig kintlakó voltam. Először egy évfolyamtársammal, aztán az öcsémmel laktam, aki szintén Vásárhelyre jött egyetemre. Egy időben, 8-9 hónapig édesanyám is nálunk volt. Emlékszem, éjszakánként ültünk hárman az asztalnál, és karácsonyfadíszeket készítettünk, azoknak az árából fedeztük az albérletet. De az orvosis diáklét egyféle státust adott, és az, hogy én a bentlakásokban szobáról szobára jártam a díszecskékkel, egyesek számára sehogy sem illett bele a képbe. Sokáig nem is találtam a helyem a nagyvárosi életben, de ötödéven az egyik évfolyamtársam elvitt a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesületébe, a Mifikébe, és ott mindenért kárpótoltak. Kirándulásokra, táborokba jártam, közben erősödött az önbizalmam, fejlődött a személyiségem. Nagyon sokat köszönhetek a mifikés emberkéknek. 

– Az egyetem után a rezidensvizsga következett.

– Biztos sok végzős diákban megfogalmazódik a kérdés, hogy mi lesz, ha a rezivizsga nem sikerül. Én tanúsíthatom, hogy semmi. Négyszer próbálkoztam. Legelőször a vonal alá kerültem, másodszor és harmadszor a pontszámom megvolt, csak nem volt elég üres hely. Az első kudarc eléggé megviselt. Az volt a legnehezebb, hogy el kellett szakadnom az addigi környezetemtől, a barátaimtól. Hazamentem, és állást kerestem. Sok mindent kipróbáltam, voltam titkárnő, dolgoztam táplálékkiegészítőket forgalmazó cégnél, megtanultam a biztosításkötés csínját-bínját. Ma már tudom, hogy ennek így kellett lennie, arra az időszakra is szükség volt a fejlődésemhez. Megtanultam, hogy milyen valakinek az alkalmazottja lenni, és milyen a szabadúszó lét, milyen keresni bármit, és örülni a minimálisnál kevesebbnek is. 2009-ben aztán sikerült a rezidensvizsgám a családorvosira. De amíg nem mérted fel magad a gyakorlatban, nem tudhatod igazán, hogy mit szeretnél. A klinikai gyakorlatszakaszok alatt sokféle osztályon dolgoztam. Négy és fél hónapot töltöttem a gyerekgyógyászaton. Az volt az egyik legszebb időszakom a rezidens évekből, de akkor jöttem rá arra is, hogy az, amire mindig is vágytam, a természetem, a hozzállásom miatt nem igazán nekem való, legalábbis nem ebben a rendszerben. Akkor tudatosult bennem, hogy ki fog készíteni az ottani munka, mert a rendszer hiányosságai miatt nem nyújthatom a maximumot. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább nem leszek klinikus. 2011-ben újra vizsgáztam labororvosira. Ez egy négyéves képzés, egy évem van még hátra. 

– Jól döntöttél?

– Nagyon. Kicsit másféle kihívás ez, mint a klinikusoké, inkább háttérmunkának számít, de nekem éppen ez tetszik benne. Meg az is, hogy mindennap le tudom mérni a munkám eredményeit. Ez ad egy lendületet az egésznek. 

– Soha nem gondoltál arra, hogy hazatérj?

– Nem, pedig a szülővárosomban is hirdettek helyet rezidensek számára. De a páromnak itt van a munkahelye, nem biztos hogy ott is el tudott volna helyezkedni a szakmájában. Azonkívül a születendő gyermekeimnek is több lehetőség kínálkozik majd itt. Az, hogy otthon saját lakásunk lenne, nem volt elég indok a számomra. 

– A külföldi lehetőségek sem vonzottak?

– Az egyetemi évek alatt nagyon ügyes lokálpatrióta voltam, határozottan éreztem, hogy én az itteni emberek orvosa akarok lenni. A rezidens évek alatt, a fizetéslevonás után villant át először rajtam, hogy lehet, hogy a jövendőbeli családom látja majd kárát az itteni állapotoknak. Ezért sem választottam szerződéses helyet, amikor másodszor vizsgáztam. A külföldi munka olyan számomra, mint egy kiskapu, ami nyitva van, de nem biztos, hogy átmennék rajta. A szakmai fejlődésem szempontjából sokat jelentene, és az sem mellékes, hogy a munkámnak végre anyagi motivációja is lenne. De sok minden ideköt. Eljött a fészekrakás ideje, és végre kaptunk egy ANL-s lakást. Az elmúlt tizennégy év alatt egyszer sem volt egy lakás ennyire az enyém... Úgy gondolom, kint jó orvos lennék, de itthon jó ember is lehetek.