„Meg vagyok keresztelve”

Erről a témáról szinte lehetetlen tárgyszerűen írni, az érintettség ténye mindegyre átdereng a szövegen. Az alábbi sorokban az olvasó lépten-nyomon a címben is jelzett személyességgel szembesül.

A sákramentumok (szentségek) keresztyén hitünk legdrágább igazságát fedik fel, Krisztus Urunk megváltó szeretetét láttatják és éreztetik meg velünk, Isten kegyelmének ígéretét közvetítik és az ő szövetségébe kapcsolnak be minket egész életünket meghatározó módon. A sákramentumokat a protestáns terminológia látható – jegygyel kiábrázolt – igének (itt: isteni szó) is nevezi, hiszen azok ugyanazt az üzenetet hirdetik és jelenítik meg, ami az egész kijelentés „szívét” alkotja, hogy ti. Isten Krisztusban megváltott minket. „Az Ige testté lett”, és íme, az általa szerzett szentségek külső, testi jegyei bizonyságtevő igévé lesznek.

A „sacramentum” latin szó hűségesküt jelent. Ez a kifejezés elsődlegesen a katonák ünnepélyes eskütételére vonatkozott, amellyel elkötelezték magukat a szolgálatra. A keresztyén hit kontextusába átvitt értelmezés szerint a sákramentumok a Krisztust követők elkötelezettségét, hűségét erősítik meg az önmagát mellettük már előbb elkötelező Úr iránt. „A sákramentum külső jegy, amellyel az Úr irántunk való jóakaratának ígéreteit a mi lelkiismeretünkben gyenge hitünk támogatására megpecsételi, és amellyel viszont mi, kegyességünket irányában úgy előtte és az angyalok előtt, mint az emberek előtt is bizonyítjuk”. (Kálvin János: Institutio)

Egyházunk felfogása szerint a sákramentumnak három jellemző vonása van: a) Jézus Krisztus rendelte, b) olyan külső, látható jegyben (szimbólumban) nyilvánul meg, ami a megváltás titkát tárja fel, c) az üdvösség ígérete fűződik hozzá. Sokatmondó az a tény, hogy a keresztség és úrvacsora sákramentumában Megváltó Urunk maga is részesült. Magára vette saját áldozatának jegyeit, hogy Isten kegyelmére utalt szükségünkben ezáltal is mellénk álljon, példát mutasson, mintegy önmagához vezető út legyen számunkra.

A keresztség a keresztyén egyház első, alapot vető sákramentuma, szentsége. Minden formája – a vízzel történő külső leöntés, megszórás, alámerítés – a régi, igazi célját tévesztő életünk Krisztus általi megtisztulását, a bűnök halálát és az új élet kezdetét fejezi ki. A keresztség elsősorban nem rólunk szól (ezért nem rituális tisztálkodás), hanem a Megváltó áldozatáról, melynek áldásaiban részesülünk, „megfürödve szeretetében”. 

A református egyház szóhasználatában a keresztségre vonatkozó pecsét kifejezés egyrészt a keresztség jegyének (esetünkben a víz) látható mivoltára utal. Ez nem hagy külső nyomot a testen (mint pl. a tetoválás), mert egy lelki történést ábrázol ki: bélyegét a szívünkben kell hordoznunk. Másrészt azt hangsúlyozza: Krisztus eljegyzett a maga számára. Keresztelési énekünk szerint: „homlokomon piros véred, tied vagyok, úgy ítélj meg”. 

A reformáció „emberi szikrája”, Luther Márton életének külső és belső kríziseiben gyakran idézte fel magában, a nyomatékosság kedvéért le is írta: meg vagyok keresztelve, baptizatus sum. Meggyő- ződésem, hogy sok ember számára jelent a keresztség igazi tartalmának, kegyelmi hátterének tudatosítása, elmélyítése vigasztalást, erőt. A szó akkor hat, ha meghalljuk, a hit, ha megéljük. 

Sajnos, ha egy minket egzisztenciálisan megszólító cselekményből üres szertartás, szokás lesz, akkor fennáll annak a veszélye, hogy döntő felismerésekről mondunk le, jelentős lelki értékeket hagyunk veszendőbe menni.

A következőkben ennek a sákramentumnak néhány jellemzőjét sorolom fel.

1) A keresztség transzcendens hovatartozásunk kifejezője. A Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében kimondjuk: „nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”. Életem meghatározója, lényegi vonása az, hogy vagyok valakié. Nemcsak emberi kapcsolatrendszerekben élek (amik kétségtelenül fontosak), nemcsak evilági tényezők írnak körül engem, hanem van egy felsőbb kötődésem, rendeltetésem. Sokatmondó mozzanat a Jézus megkeresztelése történetében, hogy megnyílik az ég, és szózat hallatszik: te vagy az én szerelmes Fiam. A keresztségben – az Egyszülött érdeméért – ez a „befogadó nyilatkozat” fölöttünk is elhangzik. Keresztyén létünk Krisztus életének leképzése. Hitben járva bennünk az ő sorsa valósul meg. Életünkre átmásolódik története, evangéliuma. A keresztség tehát „rosszra nem fordítható módon” megváltó Uramhoz, Krisztushoz kapcsol – akár a jegygyűrű a menyasszonyt a vőlegényhez –, úgyhogy tőle senki és semmi el nem választhat. Általa felvétetünk a Szentháromság Isten kimondhatatlan intenzitású szeretetközösségébe, és ezzel Isten országának teljes jogú tagja leszünk. A keresztelési formula így hangzik: „N., én téged keresztellek az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevébe”. A keresztség a kegyelemnek ezt a felfoghatatlan tényét próbálja megértetni velünk, megerősíteni bennünk. 

2) A keresztség beszél ennek az áráról is. Kegyelemben részesülésem nem egy eleve adott lehetőség. Bár a kereszteléssel kapcsolatos egyházi szokásrend mintha ezt sugallná: beleszületek, automatikusan megkapom, egyenesen öröklöm. Istenhez tartozásunk jogának megszerzése valakinek az életébe került. Jézus Krisztusnak önmagát kellett áldoznia ezért. A keresztség ezt ábrázolja ki, tehát a Krisztus keresztjéből ered és arra mutat. Egy valós történet van mögötte, valakinek a szeretete, az odaadása, vére, áldozata. Értéke, ereje elsősorban nem az elfogadó, hanem az ajándékozó viszonyulásából fakad. Nyilván, minket sem hagyhat közömbösen. Megragad, közösségbe von.

3) A keresztségben azonosulok a Krisztus halálával és életével, feltámadásával. A víz (a tenger) a halál szimbóluma is. Krisztusnak meg kellett halnia bűneimért, tehát bűneimnek is meg kell halniuk azért, hogy én új élet élhessek Krisztusért. Az ószövetségi minta a vörös-tengeri átkelés. A rabszolgaság tényének, tudatának el kellett töröltetnie azért, hogy az ily módon Isten szolgálatára szabaddá lett nép újat kezdhessen. A keresztségben mindkét mozzanat jelen van, az a halálon keresztül megújuló életre mutat.

4) A víz a földi élet feltétele. El tudjuk képzelni, mit jelent egy forrás a sivatagban. Mózes a pusztában Isten parancsára a sziklára sújt, annak sebéből víz fakad. Pál apostol így magyarázza: az a kőszikla Krisztus volt. Jézus azt tanítja, hogy ha elfogadjuk áldását, az bennünk „örök életre buzgó víznek kútfejévé lesz”. Nos, a keresztség minket ezzel a lelki forrással hoz kapcsolatba. Voltunk-e igazán szomjasak, amikor nyelvünk az ínyünkhöz tapadt? Mi volt akkor az egyetlen, égető kívánságunk? Éreztük-e már azt valaha, hogy elepedt a lelkünk? Olyankor mire vágyakoztunk a legjobban? A víz Isten csodálatos ajándéka testünk számára, Krisztus jótéteménye, érdeme a mi lelkünknek: felüdülés, megújulás.

5) A keresztség a teljes helyreállítás, rehabilitáció kihirdetése. A víz megmos: tiszta lesz az arc, a ruha, ahogy azoknak rendeltetésük szerint lenniük kell. Valami megromlott Istennel való kapcsolatunkban. (A bűn mindig kapcsolati vonatkozású.) Valaminek történnie, valakinek lépnie kellett, hogy a békesség helyreálljon, hogy újra – a könyörülő szeretet, megtisztító kegyelem kiáradási pontjától – lehessen kezdeni mindent! Keresztelő János, aki először keresztelt Jézus eljövetelét hirdetve, a bűnök bocsánatára nézve tette ezt. A keresztség a bocsánatra emlékeztet. Az élettel megfizetett felmentésre. „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten”, könyörög Dávid. Iszonyodik bűneitől, szabadulni akar azoktól. Ki mossa meg a lelkemet? A keresztség szemmel látható, szívvel elfogadható módon közli a jó hírt: van megoldás. Azáltal, aki „tűzzel és Szentlélekkel keresztel”. 

6) A keresztség kenet, felruházás, megbízatás. A meg vagyok keresztelve nemcsak belső, privát reménység és bizonyosság, hanem felhatalmazás a szolgálatra. Aki a Krisztusé, akit ő megmosott bűneitől, az szerinte él, békességét, szeretetét, sőt őt magát hordozza, az ő életét éli (az első századokban terjedt el a Christoforos név, ami szó szerint Krisztus-hordozót jelent). 

Ez részben ellentmond a napjainkban divatossá lett önmegvalósítás eszményének. Mi azt valljuk, hogy Krisztusban bontakozik, teljesedik ki az életünk, általa lehetünk igazán önmagunk: azok, akiknek Isten teremtett. A boldogság útja is ez. A keresztség – bár a gyakorlatban néha komor, merev szertartásnak tűnik – erről az örömről is beszél. „Elröppent múlt életünk minden aggodalma”, írja Augustinus Vallomásaiban megkeresztelkedésével kapcsolatban. 

7) A keresztség egyszer s mindenkorra érvényes eseményét a Szentlélek teszi hathatóssá, az Atyával és Fiúval való közösségünket élővé. Általa „ölthetjük Krisztust magunkra”. Csak „víztől és Lélektől” születve lehet bemenni az Isten országába. Ilyen értelemben nevezi az Írás a keresztséget „a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjének”.

 Végül kérdezzük meg: akkor a keresztség garancia arra, hogy mindez magától adatik, működik? Meg vagyok keresztelve, és ex opera operato minden Isten akarata szerint alakul az életemben? Keresztelő János prófétikus felhívása így hangzik: térjetek meg és keresztelkedjetek meg. A szereztetési igében pedig ez áll: megkeresztelvén, és tanítván őket. A keresztség kinyilvánítja, hogy kegyelembe fogadtattam, Krisztusba oltattam. Nekem a kegyelemnek ezt az ajándékát hittel meg kell ragadnom, egyre mélyebben magamévá kell tennem. Tanulnom kell. Naponta gyakorolnom. A megkereszteltek hit útján való irányításában nagyon fontos a szülők, keresztszülők, (hit)testvérek támogatása, lelki felelősségvállalása, életpéldája, de az egész egyházi közösség segítsége. 

A keresztség el nem hallgatható hitvallás is. Meg vagyok keresztelve, azaz tudom, kinek hittem, tudom, kié vagyok és kit követek, tudom, hol a helyem és mi a feladatom ezen a világon. Közösségem van Istennel, keresztyén testvéreimmel és – megbízatásom okán – minden emberrel. Ezt vallom és vállalom. Ily módon az univerzális szeretet és az örök üdvösség távlatai nyílnak meg előttem.

Domahidi Béla

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor