„Egymás vállán állunk tótágast”

• 2012-04-27 14:51:21

• Nagy Székely Ildikó

Csütörtök este a Látó Irodalmi Színpadán találkozó két alkotó – a vendég, Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc, a házigazda – valódi irodalmi és színházi élményben részesítette az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház termét zsúfolásig töltő publikumot.

Az elmúlt 22 évben egymás beszélgetőtársai voltak. Nincs is olyan kérdés, amit ne tettek volna már fel egymásnak, így minden további párbeszéd akár álbeszélgetésnek is tekinthető. Azazhogy, éppen ellenkezőleg. Csütörtök este a Látó Irodalmi Színpadán találkozó két alkotó – a vendég, Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc, a házigazda – valódi irodalmi és színházi élményben részesítette az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház termét zsúfolásig töltő publikumot.

– Parti Nagy Lajos nincs nagyon ott a marosvásárhelyi könyvesboltokban. Talán éppen azért, mert ennyien szeretik, és vásárolják – jegyezte meg viccesen KAF mindjárt az elején. Aztán máris az események közepébe vágtak, az együtt töltött időből, közös turnéikból elevenítettek fel villanásokat a költőcimborák. Párizs, Tübingen, Bécs – mindez versekbe lecsapódva, szonettekben, melyeket egymás rímeire, az egymásnak adott címekre írtak.

Presser-dalokban felfénylő versek

– 2007-ben, 2008-ban voltál itt utoljára? – tűnődött el KAF egy másodpercig.

– Olyasmi – nyugtázta Parti, majd vendéglátója kérésére legutolsó könyvéről, a Presser Gáborral közös alkotásról mesélt.

– Mi a Presserrel ismertük egymást régen, de nem voltunk barátok, nem dolgoztunk együtt. Egyszer megkeresett azzal, hogy megzenésítené a verseimet. Elmondta, hogy az utóbbi két évben rongyosra olvasta az összes kötetemet, és kiválasztott 28 verset, amelyekhez már írt 8 dalt. Megmutatta, nagyon jók voltak. Nem görcsölt, hogy a versek szellemét megőrizze, saját magára húzta a verseimet. Meglepődtem, hogy milyen jó Presser-dalok lettek belőlük. Először csak zongorakísérettel, aztán egyre több hangszer jelent meg benne, és egyre többen – a Csík zenekar, Falusi Mariann, Novák Péter és mások is – bekapcsolódtak a munkába. Egyre gazdagabbak, egyre teltebbek lettek a dalok. (...) Nekem az volt a fontos, hogy Presser ezekben a dalokban jól érezze magát. Neki volt kockázatos ez az egész, nem nekem, az én verseimet már ismerték az olvasók. Neki volt kockázatos, hogy tetszik-e az ő heterogénebb közönségének. Szó volt róla, hogy a szövegek könyvként is jelenjenek meg. Először úgy volt, hogy mellékletként, de aztán Vető Gábor grafikus közreműködésével egy remek könyv lett belőle. (...) Ha engem kér meg, hogy válogassak a verseimből, alig maradt volna meg benne pár ezek közül. Egyes versekről azt hittem, hogy ott vannak már a semmiben, és most felfénylettek, kaptak egy új életet, odanőttek Presser zenéjéhez. Ez az utolsó könyvem, és ez is marad egy ideig.

„Lerángatni az ideálokat...”

– Hogy öregszenek a versek? – tette fel hirtelen a kérdést KAF az Őszi Hedwigek kapcsán, amelyek saját bevallása szerint „benne sosem öregszenek meg.”

– Inkább fiatalodnak – cáfolt rá egy korábbi kijelentésére Parti. Az utóbbi tíz-tizenöt évben sokkal több prózát írt, mint verset és minél több prózát ír, annál inkább érzi, hogy számára a vers a lényeg – mondta.

– Amikor elkezdtem prózát írni, azt hittem, hogy ez egy nagy váltás, később rájöttem, hogy nem olyan nagy – jegyezte meg később. Lírája utánozhatatlan, összetéveszthetetlen sűrűsége kapcsán ars poeticáját is szavakba foglalta:

– A magyar költészetben a hagyomány sokféle rétege egyszerre szólítható meg. Az író anyaga a nyelv, ez egyrészt egy művészi nyelv, másrészt az a nyelv, amellyel a közértben tíz deka szalámit kérünk. Engem az érdekel, hogy hogy lehet ebből az anyagból minél sűrűbb kis gépeket, sugárzó mikrocsipeket létrehozni. Jóval kevésbé érdekel a történet vagy a technika. A magyar költészetben a Nyugat hagyományát nem lehet megkerülni. Létezhet egy ironikus distancia a tárggyal szemben, lehet egyszerre használni, illetve deformálni is a hagyományt. Ha soha nem rángatjuk le az ideálokat a földre, egyszer majd valaki keresi őket, és nincsenek sehol. Nincs olyan, hogy valamit nem lehet kikezdeni. Csak jól kell csinálni, szeretettel, alázattal. (...) Nekem pocsék memóriám van, így sokszor egyszerűbb kitalálni valamit. Összecsúszik bennem Radnóti és József Attila. Így sűrűsödik ez a háló. Pál apostol mondta, hogy „egymásnak tagjai vagyunk.” Igen, egymás vállán állunk tótágast, így működik a hagyomány.

„Nem annyira a magaméi...”

Színházi szövegei kapcsán Parti így fogalmazott:

– Onnan tudom, hogy nem vagyok drámaíró, hogy nem gondolom azt, hogy az én munkám akkor fejeződik be, amikor lemegy a függöny. Az előadások nem csak belőlem jönnek létre. Nem akarok belehalni abba, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretném. Felkértek átírásokra is, azokat is a saját darabjaimnak érzem, de a saját darabjaimat sem érzem annyira a magaménak, hogy foggal-körömmel védjek minden szót. Engem semmi más nem érdekel, csak az, hogy mi érdekli a színészeket, illetve a rendezőt ebből a műből.

– Lehet, csak ne legyen kötelező, hogy legyen – szögezte le a művészet közéleti szerepéről. – Jobb, ha a véletlen tölti meg közélettel, a társadalomnak szóló üzenettel az alkotást – tette hozzá.

A haza helye

A továbbiakban a regényírásról esett szó. – Aszkéta módon kellene ezzel foglalkozni, én meg folyton elcsábulok, vallotta be az alkotó –, majd a tárcanovellák következtek, amelyekből már 30 megíródott, talán egyszer könyv is lesz belőlük.

– Ezek ott ketyegnek a számítógépemben. Néha átfolynak egymásba, nincs végső szövegváltozat. Babonából nem hagyom, hogy az írásaim úgy jelenjenek meg a könyvben, ahogy az első változatban. Egyre nehezebben adok ki a kezemből bármilyen szöveget – tette hozzá Parti, majd Törpebérlet című írásával nyújtott ízelítőt ezekből az egyszerre nevettető és megdöbbentő, Örkény szellemét idéző alkotásokból. Aztán az ÉS-ben hétről hétre megjelenő magyar mesékre, álmesékre terelődött a szó – „belecsatornázom írói, állampolgári önérzetemet” –, amelyekből a Magvető kiadásában könyv lesz.

– Fiatalon úgy gondoltam, hogy ki lehet találni olyasmit, ami a valóságban nincs meg. Pedig nem lehet. Nem is érdemes, hogy az irodalom menjen a valóság után, mert soha nem éri utol.

– Hol a haza? – tette fel a költői kérdést a beszélgetés végén KAF egy írói társaság egykori, versteremtő körkérdésesdiére utalva.

– A nyelvben – jött gondolkozás nélkül a válasz. – Én nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt a nyelvet beszélem. A nyelvben van a haza, és onnan nem lehet kitiltani ezt vagy azt a részét.