„Amikor megáll az idő...”

Meghökkentően rút, ijesztő és tündérszép arcok, sejtelmes vagy éppenséggel sokatmondó figurák, szerepek, melyeknek eljátszása csak ilyenkor természetes... A pillanatnyi, következmények nélküli átváltozás szabadsága – minden bizonnyal ez teszi életkortól függetlenül varázslatossá a farsangi időszakot.

Fotó: Vajda György

Meghökkentően rút, ijesztő és tündérszép arcok, sejtelmes vagy éppenséggel sokatmondó figurák, szerepek, melyeknek eljátszása csak ilyenkor természetes... A pillanatnyi, következmények nélküli átváltozás szabadsága – minden bizonnyal ez teszi életkortól függetlenül varázslatossá a farsangi időszakot. Mennyire élte túl az évszázadokat, miként változott, mivé vált a huszonegyedik századi Erdély falvaiban és városaiban ez a hagyomány? – kérdeztük dr. Gagyi József társadalomkutatót, egyetemi tanárt.

– Az, hogy az ember időben él, azt jelenti: feldarabolt, egymástól megkülönböztetett, egymástól jól megkülönböztethető időpillanatokban. Az időtagolás legalapvetőbb formája: mindennapok és ünnepnapok. Az időben való élésünk, tájékozódásunk alapvető feltétele, hogy legyenek ünnepeink. Az ünnepek tartalma, formája azonban történelmi koronként változik, és ezt természetesnek kell tartanunk. A középkori, paraszti, katolikus Európában, így Erdélyben is általánosan megrendezték a húsvéti nagyböjt kezdete előtti néhány nap farsangi, bálozó, farsangtemető mulatságait. A történelem modern korszakában, a huszadik század közepétől a falusi társadalom átalakulásával együtt a farsang lerövidült az eredeti négy napról egy napra, a farsangtemetés napjára, húshagyókeddre. Majd elmaradt a temetési felvonulás, a temetési paródia vidám forgataga, de megmaradt a farsangi bál. Ma már a legtöbb helyen a farsang bálokat jelent, és nem szükségszerűen keddi napon, hanem hétközben vagy szombaton, és esetleg nem is húshagyókedd előtti szombaton. Ma már megrendezik a farsangi bálokat iskolákban, városi munkahelyeken, vendéglőkben is. Falun pedig, nem sok helyen ugyan, de vannak hagyományőrző, szervezett csoportok, amelyek még játsszák a farsangtemetést. Hargita megyében az idén kerül sor a Hargita Megyei Kulturális Központ által rendezett XXI. farsangtemetésre – tulajdonképpen együttesek felvonulására. Ez alkalommal a megye 13 településéről érkeznek a saját farsangtemetési szokásaikat eljátszó csoportok Csíkcsicsóba. És ha az a kérdés, hogy mi az élő népszokás, akkor azt tudom mondani, hogy az, amelyik megváltozik, de mégis megtörténik.

– Kialakultak-e új szokások az utóbbi időszakban? Milyen hatása volt a farsangi
„forgatókönyv” módosulására a városiasodásnak?

– Megismétlem: a szokások, ha élnek, akkor változnak. A városiasodás egyszerre jelentette az időgazdálkodás megváltozását, a több napra kiterjedő szokások egyszerűsödését vagy megszűnését, valamint a szakértők és szakértői intézmények, profi szervezők és előadók megjelenését. Gazdasági-művelődési-oktatási intézmények sora szervez városon farsangi álarcos mulatságot. Már a hatvanas években az iskolák farsang idején álarcosbálokat szerveztek, és tudok arról is, hogy Marosvásárhelyen a Kultúrpalota Tükörtermében volt a város iskolásainak – vagyis a pioníroknak – az álarcos felvonulása és táncdélutánja.

– Vannak-e a farsangi szokások tárházából kihullt, feledésbe merült mozzanatok?

– Úgy gondolom, farsang idején az együtt játszás, együtt szórakozás, a ,,fordított világ” megjelenítése ma is jellemző a csoportokra, falusi és városi közösségekre. Ami már végérvényesen a múlté, az a hagyományos paraszti-falusi életformához, például a téli munka- és szórakozási alkalomhoz, a fonóhoz köthető elemek együttese, és az ünnep mindenkire kiterjedő és kötelező volta. Feledésbe merült a mágikus-szakrális háttér, például nem azért rendeznek farsangtemetést, hogy ezzel jelezzék a böjt kezdetét, és kikényszerítsék a kötelező érvényű böjt betartását.

– Milyen új szokások kapcsolódnak a farsangon kívül a január-február időszakhoz?

– A karácsonyt követő hónapok valóban eseménydúsabbak, mint a nyáriak, rendezvények sokasága jellemzi őket. Amatőr csoportok előadásainak, találkozóinak, művelődési fesztiváloknak az időszaka ez. Névnapi bálokat szerveznek (ilyen például a Zsuzsanna-bál), meg igen sokféle, újszerű bálokkal kísérleteznek, van narancsbál (naranccsal díszítik a termet, narancsból készített koszorút árvereznek), csokibál (erről nem hiányozhat a csokoládédíszítés, a csokoládéval díszített koszorú). Alapvetően mindegyik kosaras bál, ahol a szervezők (ezek hivatalosan ezzel foglalkozók, pl. kultúrotthon alkalmazottai, de lehetnek civil szervezetek, egyesületek önkéntesei is) zenészeket fogadnak, meghívókat-plakátokat gyártanak, műsorszámokról, előadókról (ismert énekesekről, humoristákról) gondoskodnak, és pénzbeli hozzájárulást, támogatást kérnek. Ezek már a polgári mulatási hagyományokra épülnek. Az ifjúság egyik divatos rendezvénye a Valentin-nap, ez azonban vidéki környezetben nem terjed.

– A multimédiás új generáció számára hogyan értékelődött át, illetve maradt meg a régi hagyomány, szükségét érzi-e egyáltalán ez a nemzedék annak, hogy hagyományai legyenek, kialakított-e magának új hagyományokat ilyen téren?

– Véleményem szerint van már új generáció, amelyik multimédiás technikai környezetben nőtt fel – de csak statisztikai értelemben. A szokásaik szempontjából én nem látok egységet, koherenciát. Azokkal a kutatókkal értek egyet, akik szerint a legújabb kommunikációs eszközök egyforma birtoklása nem jelenti az eszközhasználat egységes voltát, nem jelent egységes értékszemléletet. Ez a generáció is rétegzett. Például van, aki a népi, van, aki a rock, van, aki a techno zene és kultúra híve. Hogy szükségét érzi az ünnepeknek, az nyilvánvaló, és az is, hogy saját ünnepei vannak. Ez nem bálozó nemzedék. Viszont az alakoskodást, az álarcos rendezvényeket ezek a fiatalok is szeretik, csak éppen ilyen vagy olyan, de mindenképpen kreatív partiként szervezik meg.

– Voltak, vannak-e Önnek a farsangi szokásokra vonatkozó kutatásai, személyes tapasztalatai, élményei?

– Én a farsangi időszak szokásainak csak résztvevője vagyok, nem kutatója. De meggyőződésem, hogy az emberi közösségeknek igen nagy szükségük van a ,,bolondos kalapokra” és a ,,ragasztott orrokra” – a kifejezéseket Edmund Leach angol antropológustól vettem át. Arra utalnak ezek a kifejezések, hogy a szabályok, formák betartása, a hivatalos rend és státusok folyamatos hangsúlyozása igen nagy erőfeszítést kíván tőlünk. Éppen ezért időnként szükségünk van a bolondozásra, az álarcra – a felszabadító játékra. Ennek kiemelkedő alkalma a farsang, amikor (három napra és három éjszakára, vélekedtek egykor) megáll az idő, minden lehetséges, azaz a koldus király és a király koldus lehet, és az álarc mögé bújva mindenki másnak mutathatja magát, mint aki valójában. Akár azt is eljátszhatja, hogy meghal, majd feltámad egy olyan új világban, amelyből kiűzték, azaz egy bábura ruházták és elégették, eltemették a bűnt, a rosszat.