„A szó elszállna, de a szemfülesekhez jut”

Azt, hogy a múlt évszázad utolsó ötven évében, a romániai kommunista diktatúra idején sorkatonaság volt, mindenki tudja. Szinte szociológiai jelenségnek is beillene az a véresen komolyan gondolt, mégis inkább a Svejk-regények világához igazodó pár hónap, vagy akár év, amelyet a besorozott újoncok – tizen-, illetve huszonéves fiatalok – végigéltek, általában szülőhelyüktől távol, hiányos felszereléssel, mindentudó tisztek és vég nélküli krumpliszedések között. A legtöbben vidáman emlékeznek vissza azokra az évekre, és szinte mindenkinek vannak a többiekéhez hasonlatos történetei, adomái, poénjai, a katonaság ennek ellenére nem volt cserkésztábor, a groteszksége miatt humorosnak ható jelenség mögött számos tragédia is húzódik: megalázott, olykor éhező kiskatonák, akik közül többen – akár apró vétségek miatt is – büntetőszázadban kötöttek ki, avagy az öngyilkosságba menekültek. A legtöbben azonban sikerrel abszolválták a sorkatonaságot, és az emlékek szépítő köde mögé húzódnak, ha azokról az időkről esik szó, és voltak-vannak, akik megírták az akkori élményeiket – általában prózában. De az, hogy valaki verseskötetet írjon a katonaságban eltöltött élményeiről – nos, az ritkaságszámba megy!

A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő Benő Attila költő, nyelvész, egyetemi tanár épp ilyen fába vágta azt a bizonyos szimbolikus fejszét, az eredmény pedig egy olyan kötet lett, amelyet többen is a szerző főműveként tartanak számon. Az Egy század arcai című verseskönyvet az idei, 23. Maros- vásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a vásár csütörtöki napjának délutánján a Bernády Házban. Az Erdélyi Híradó Kiadó, valamint a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő méltatta a szerző, valamint a könyv illusztrátora, Székely Géza kolozsvári képzőművész jelenlétében, a beszélgetés a könyvből felolvasott versek mentén zajlott. 

– Benő Attila ezúttal a katonasági élményeit írta meg, Bukarestben volt sorkatona. A könyvben azokról az archetípusokról olvashatunk, amelyek mindenhol, minden besorozott életében szerepeltek: a szarházi, a besúgó, a nagyképű káplár, a bunkó tiszt – ezek minden kaszárnyában jelen voltak. Tudtuk, hogy ki fog besúgni, hogy ki az, aki segít, tudtuk, kire lehet számítani és kire nem. A könyvben szereplő huszonhárom vers ezen archetípusok tökéletes bemutatása – mondta ismertetője során Nagy Attila.

– 1987 szeptemberétől 1989 januárjáig voltam Bukarestben katona, nagyon vártuk ’89 januárját, a „szabadulás idejét”. Nem tudtuk, hogy még annál is nagyobb lesz ez a szabadulás – tette hozzá a szerző. – Az a várakozás, amely a kötetben jelen van, a szabadság várása, és én azt próbáltam megírni, hogy a különböző családi és szociális háttérből érkező fiatalemberek hogyan érték meg azt a többszörös diktatúrát, amelyet a kaszárnya világa jelentett. Mindebben benne van a nyolcvanas évek vége, annak hangulata, de a külvilág is. Prózában is meg lehetett volna írni mindezt, de én verset írok, így ezek lírai leírások lettek, arcvázlatok, jellemek. A szövegek egymásra utalnak, és általuk rajzolódik ki egy emberi világ. A kötet felépítése szerint prológusból, előzményekből, emberi arcokból, majd epilógusból áll – az egyik fő kérdése pedig az, hogy találkoznak-e a leszerelt katonák a szabadsággal, amit reméltek? Az első szöveg, a prológus a teljes egész helyzetrajza, az arcokat pedig lírai módon kíséreltem megrajzolni, hiszen az ismert archetípusok mellett különc figurákról is olvashatunk a kötetben. Mindebben ugyanakkor benne van a mai világunk is, a nyelvi türelmetlenség, a más nyelven való szólás. 

– A katonaságra és országunkra is nagyon jellemző, hogy „az örök utópia a rend”. Én a legnagyobb rendetlenséget a katonaságban tapasztaltam. Van itt elmebeteg is, öngyilkos is, és az a sokak által megtapasztalt, jellegzetes momentum, amikor magyarul beszélgetsz, és a paranoiás azt hiszi, hogy... Akit elkaptak például egy rosszul értelmezhető mondattal, a Kogălniceanu-büntetőszázadba vitték, ahonnan soha senki ép elmével vissza nem került. Legfőbb a túlélés – írod. Rendkívül megrázó élményekkel is szolgált a katonaság, többen öngyilkosságba menekültek, ugyanakkor voltak, akik mélyen hívő emberként kerültek a kaszárnyába, és az ateista hatalom sem tudott velük mit kezdeni. „Lesz aki megússza ép bőrrel és sérült lélekkel” – ez a sorod telitalálat. Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert nagyon sok minden visszajött az emlékező múltból – például a nagy népi román hadseregben rengeteg volt az alkoholista tiszt. „Kötéltáncos billenő világon” – a katonaságban mindenki kötéltáncon is járt, nagyon szép kép ez is. A sötét tónusú grafikai megjelenítés igen jól reflektál a szövegekre, és vissza is adja azt, amiről szólnak. Székely Géza hogyan olvasta ezeket a verseket, hogyan zajlott a közös munkafolyamat? – kérdezte Nagy Attila.

– Nagyon mély értelmű, akár filozofikus gondolatok is vannak a kötetben. – A felszíni arcképrajzolatok mögött emberi sorsok húzódnak meg, és ezt a kettőt a szerző együtt láttatja, nem csak poénra kihegyezett történetek ezek. Aki volt katona, tudja, hogy ott meglehetősen drámai színezetet kaptak ezek a történések, emberek haltak meg például vérmérgezésben egy fél számmal kisebb bakancs miatt. Nagyon tisztán megfogalmazott versekről van szó, amelyek nyitva maradnak. Mindez rendkívüli is, mert manapság a katonaságról a mi tájainkon nemigen írtak poémát. A költészet nyelvére átfordítani a katonaság meglehetősen prózai történéseit, meglehetősen egyedülálló vállalkozás, meglehet, ez lesz a Benő Attila főműve. Sokan kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet ezt belülről, költői eszközökkel láttatni. Mindezek bennem kavarogtak, amikor a vázlatokat készítettem. Nem volt túl nehéz munka, mert mindezeket én is tapasztaltam, miután besoroztak. Sikerült egy olyan atmoszférát varázsolni, amely a vers üzenetét, képiségét visszaadja. Arra is törekedtem, hogy ne ismétlődjenek a mozzanatok, hogy a rajzok nagyon karakterisztikusan el is különüljenek – árulta el a képzőművész.