„A semmiből egy csomó világot…”
2013-05-17 14:04:00
- Nagy Székely Ildikó
Elsősorban a kamasz közönséget várják május 21-én, kedden este 8 órakor a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új bemutatójára. Hogyan, milyen előzményekkel és reményekkel született újjá Karinthy Madách-paródiája, Az emberke tragédiája az Ariel színpadán? – többek között erről beszélgettünk Kovács Leventével, az előadás rendezőjével.
Elsősorban a kamasz közönséget várják május 21-én, kedden este 8 órakor a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új bemutatójára. Hogyan, milyen előzményekkel és reményekkel született újjá Karinthy Madách-paródiája, Az emberke tragédiája az Ariel színpadán? – többek között erről beszélgettünk Kovács Leventével, az előadás rendezőjével.
– Május 21-e különleges nap lesz az Ariel színház életében, ezen a napon ugyanis két eseményre is sor kerül itt. Az előadás bemutatója előtt, 18.30-tól Killár Kovács Katalin Túl/Élő adás című könyvét ismerheti meg a nagyérdemű. A könyvbemutatót egyrészt az indokolja, hogy a szerző Az emberke tragédiája dramaturgja. Ugyanakkor az is motivációul szolgál, hogy az előadás forrásvidékén található egy 1972-es marosvásárhelyi egyetemi színpadi produkció, amelynek színrevitelekor szintén együtt dolgoztunk Kovács Katalinnal. A negyven évvel ezelőtti előadás a temesvári fesztiválon három díjat nyert, a legjobb rendezésért, a legjobb férfi, illetve női alakításért. Én akkor beleszerettem ebbe a műbe, a főiskolai vizsgákra is többször színre vittem, illetve az udvarhelyi diákszínpadon is megrendeztem.
– Hogy talált újra önre a darab?
– Arra kért fel az Ariel, hogy a bábszínházból kinövő, tinédzser, illetve egyetemista korba átlépő fiatalok számára készítsek egy olyan előadást, ami már nem bábszínház, hanem előszobája a nagyszínháznak. Úgy éreztem, hogy ez a mű több szempontból is alkalmas erre.
– Beszéljünk egy kicsit ezekről a szempontokról.
– Madách műve a magyar irodalom és a világirodalom egyik csúcsteljesítménye. Nagyjából mindenki tudja, hogy miről szól ez a mű, szállóigék is születtek belőle, de nagyon kevesen olvasták, és elég kevesen látták, látják, hiszen nálunk egy színház 40-50 évenként tudja műsorra tűzni ezt az előadást. Úgy gondoltuk, hogy ez a produkció egyféle beavatás is lenne a madáchi műbe, aki megnézi, talán kedvet kap arra, hogy az eredeti alkotást is elolvassa. Erre a gondolatra van felfűzve az előadás keretjátéka. A másik szempont pedig az, hogy a 70-es, 80-as években az egyetemi színpadon kifejlesztettünk egy sajátos játékstílust, amelyet annak idején csoportszínháznak hívtak, és amelynek rendkívüli vonzereje volt a fiatalság körében. Úgy érzem, hogy ennek a felidézése ma is rendkívül korszerű.
– Miről szól pontosan ez a játékstílus?
– A csoportos játékról, a közös fantáziáról, arról, hogy a semmiből egy csomó világot teremtünk. Ez történik ebben az előadásban. Egyiptomtól a világűrig számos világot bejárunk, és ezeket nagyon egyszerű eszközökkel, a csoport színészeinek a fizikai jelenlétével, mozgásával, énekével tudjuk megjeleníteni. Ez a közönség számára is fantáziaserkentő és gondolatébresztő lehet. A diákkorba visszacseperedő, idősebb bábszínészek is teljes erőbedobással és lelkesedéssel álltak a darabhoz. Én ezt amolyan regeneráló vagy rehabilitációs injekciónak is tekintem a mi korosztályunk számára, felfrissülünk tőle egy kicsit. A darabban egyébként az Ariel magyar társulatának minden tagja, illetve két egyetemi hallgató, Szabó Dániel és Gáll Ágnes is fellép. Én bennük látom az utánpótlást.
– Hogyan kapcsolódik a paródia az eredeti műhöz?
– Azt szerettük volna megvalósítani, hogy minden képet egy mondat vagy egy villanás erejéig viszonyítsunk Madách művéhez. Ezért vannak az előadásban úgynevezett Madách-pontok, a produkcióba beépítve elhangzik valamelyik madáchi szín kulcsmondata, és ennek folytatásaként jelenik meg a görbe tükör. Azok a dolgok, amelyek Madáchnál kissé bonyolult, százötven évvel ezelőtti, költői nyelven vannak megfogalmazva, egy kicsit átfordítódnak a gyerekek és a fiatalok nyelvére, és ebből egyrészt játék születik, másrészt a mű gondolati tartalma is megvilágítódik.
– Mit kell még tudnunk a rendezői koncepcióról? A színészek mellett bábok is feltűnnek a darabban?
– Két, majdnem egyméteres nagyságú bábu is „színre lép”, Ádámka és Évike. Ők folyamatosan változnak, úgy jelennek meg öltözékileg, viselkedésileg minden színben, mint az adott korszak, persze változó karakterrel. A többiek élő csoportként veszik őket körül, és alkotják a különböző korok színhelyeit, akár díszletként, akár emberi résztvevőként, akár zenekarként, énekkarként.
– A zenei hangzásról Sárosi Endre gondoskodott…
– Nagyon fontosnak tartottam, hogy ebben az előadásban vele dolgozzam. Sárosi Endre a hetvenes évek elején Erdélyben kibontakozó magyar rockzene jeles képviselője volt, a Metropol nevű híres váradi együttesben játszott, aztán a Telex zenekarral folytatta, és életem talán legsikerekesebb három rendezésében, a Lila ákácban, az Emlékek kávéházában és a Kakukk Marciban ő volt a zenei munkatárs. A mostani előadás zenéje tulajdonképpen azt a fajta színpadi zenei nyelvet is megidézi, ahogy annak idején együtt dolgoztuk.
– A gimnazistákon kívül kiknek szól még a produkció?
– Ezt a darabot két közönség élvezheti: az, amelyik ismeri, illetve amelyik nem ismeri a madáchi művet. Az előbbi kategóriát szórakoztathatja, hogy milyen érdekes, görbe tükörben jelenik meg mindaz, amit ismer, az utóbbiak pedig kedvet kaphatnak arra, hogy utánanézzenek, milyen is az eredeti mű. Bár az előadást 12 éven felülieknek ajánljuk, azt mondtam a csoportnak, hogy ha az 5 évtől 95 évig terjedő korosztály megnézi a darabot, akkor jó helyen vagyunk.
– Vannak olyan mozzanatai az előadásnak, amelyekkel kimondottan a gimnazista korosztályt próbálják meghódítani?
– Határozottan. Erre szolgál egy-két megidézett rockkoncert-hangulat, illetve a Kepler és a diákok találkozója. De úgy gondolom, hogy az egész előadás játékossága, lendülete erre irányul, az, ahogy a dolgok váltják egymást, hiszen a táncháztól a rockszínházig minden van benne.
– A bemutatót követően mikor látható újra Az emberke tragédiája?
– Tekintettel arra, hogy a bábszínház nézőtere kisebb befogadóképességű, május 22-én és 23-án szintén 8 órától megismételjük a produciót. Örülnénk, ha az 1972-es előadás közönsége is eljönne, hogy lássa, mivé fejlődött az a kis hólabda, amit akkor elindítottunk.
