„Óva vezettek…”

Az ősz elérkeztével elkezdődtek a Belvárosi Szerdák – a Markó Enikő szervezte, immár komoly múltra visszatekintő és nagy népszerűségnek örvendő, havi egy alkalommal megrendezett összművészeti – és nem csak – rendezvénysorozat legutóbbi estjének vendége közismert marosvásárhelyi személyiség volt: dr. Kovács Levente rendezővel beszélgetett a szervező és közönsége egyaránt, érdekes kiruccanásként egy egykori Vásárhely tereire.

Az ősz elérkeztével elkezdődtek a Belvárosi Szerdák – a Markó Enikő szervezte, immár komoly múltra visszatekintő és nagy népszerűségnek örvendő, havi egy alkalommal megrendezett összművészeti – és nem csak – rendezvénysorozat legutóbbi estjének vendége közismert marosvásárhelyi személyiség volt: dr. Kovács Levente rendezővel beszélgetett a szervező és közönsége egyaránt, érdekes kiruccanásként egy egykori Vásárhely tereire.

– Kötetlen beszélgetést hallhatnak. Kovács Levente nem csak kellemes beszélgetőtárs, hanem kitűnő mesélő is. Gratulálok az idén ősszel kapott Bernády-díjhoz – mondta Markó Enikő felvezetésképpen, majd a meghívott vette át a szót. – Annak örülhetünk, hogy a marosvásárhelyi élet örömteli módon differenciálódik. Évekkel ezelőtt a szerda csupán szerda volt. Most rendezvényeket tartanak, koncertek és színházi előadások zajlanak, van filmfesztiválunk, könyvvásárunk és sok hasonló eseményünk. Több, mint hetven év után elmondhatom, nagyon sokszínűvé vált a város, és ha az egy főre eső rendezvények számát tekintjük, akár Európa kulturális fővárosa is lehetne. Tősgyökeres vásárhelyi vagyok, a szüleim, nagyszüleim itt vannak eltemetve. 1940-ben, hathetes csecsemőként vitt az édesanyám a kormányzó látogatására. Megéltem Sztálin temetését, számos rendszerváltást. Marosvásárhely a gyermekkoromban olyan szép volt, hogy nem igaz… Mindenki ismert mindenkit, a péktől a cipészig. Családias volt ez a város. 1946-ban, a választások idején kezdtek beszállingózni a románok. Mellénk telepítették egy alezredes családját, ők voltak az elsők között itt. Gyerekkoromban mind a hat román gyereket ismertem Marosvásárhelyen. Ettől indultak el és lassan elveszik a képviseletünket és a fáinkat is. Ez a talajvesztés, az hogy egy honfoglalás alanyaivá váltunk, volt az alapélmény amely az én életemet meghatározta. De szerencsésnek is érzem magam, mert nem utasítottam vissza a jótanácsokat. Hatévesen mentem iskolába, tizenhat évesen érettségiztem és felvételiztem. 21 évesen tanár voltam a Bolyaiban. Ehhez érettségben is meg kellett felelni, erre pedig az ember már odafigyelt. Akkor divat volt, hogy az idősebb diákok irányították a fiatalokat és ez az egyetemen is folytatódott: az első könyveimet Kántor Lajostól kaptam. Mindig rendező akartam lenni, de mások tanácsára először elvégeztem a filológiát. Beteges gyerek voltam, így sokat olvastam és ez hozzásegített a kellő érettséghez – korán kezdtem tanítani idős embereket. Magántanítványaimként három, kevés végzettséggel rendelkező pártaktivistát okítottam a Mészáros-közben. Nagyon tiszteltek. És úgy látom, hogy a mai fiatalok gondolkodásmódja, érzelmi élete nem állja a sarat a régiekével. Szexuálisan sokkal érettebbek, de érzelmileg nem azok. És ezért nagyon tudnak szenvedni…

Az én érettségemhez nagymértékben hozzájárult 1956. október 23-a. A forradalomnak volt egy előjátéka, az az esemény, amelynek során október 4–5-én Tamási Áron Kolozsváron a magyar szakos diákokkal találkozott. Ennek a találkozásnak nagyon felfokozott hangulata volt, később pedig Péterffy Irénkét elítélték egy vers miatt, megtörtént Bartis Feri kihallgatása, majd öngyilkossági kísérlete, elítélése. Ilyen élményekkel kezdődött az egész. Október 23-a kapcsán: hallottuk, hogy mik történnek Pesten. Kolozsváron is szerveztek egy nagy diákmegmozdulást, akkor ötezer hallgató tanult a Bolyai, húszezer a Babeş egyetemen, a két intézmény diáksága pedig megegyezett egy közös tüntetésben. Ilyenkor önjelölt vezetők támadnak (például Balázs Imre festőművész), akik megszervezik a teendőket. A gyűlésre a Mátyás-házban került sor, ahol eldőlt, hogy nem lesz semmi, mert nem lehet megegyezni a románokkal – ők minket akartak előre küldeni. Lefújták az egészet, de ezt mi, elsőévesek nem tudtuk. És másnap reggel 13 magyar szakos fiú bevonult sztrájkolni… Lászlóffy Csaba zavart el onnan – szerencsére. Aztán jöttek a feljelentések, a kihallgatások. A román veszélyérzet következménye volt a kolozsvári magyar intézmények felszámolásának szándéka, a két egyetem összevonása. Minden évfolyamról szúrópróba-szerűen rúgtak ki 6-7 embert. 1959 januárjában a Farkas utcában zajlott az az egy héten keresztül tartó gyűlés, amit Ceauşescu vezetett. Ott karonként váltották a hallgatóságot és e gyűlés miatt lett Szabédi öngyilkos. Nagy nyomás alatt kellett önkritikát gyakorolni, körülbelül hatvan embert Ceauşescu helyben rúgott ki. Mindezek után Serafim Duicu kommunista diákvezér lett az évfolyamvezető. Jellemző, hogy az apja vasgárdista tiszt volt… A mi évfolyamunk megúszta a dolgokat, de Péterffy Irénke nagyon sokat szenvedett az Illyés Gyula-vers okán. Ilyen viszonyok között kellett életben és talpon maradni úgy, hogy közben kollégákat se áruljunk el. A fortélyos félelem időszaka volt ez: féltünk és emiatt olyan taktikákat kellett kialakítanunk, hogy a félelem ne nyeljen el. Szerencsére a megmaradt tanári kar jó volt hozzánk, karakánul és óva vezettek minket. Kötő Józsefet például nagyon sokat gyötörte a hatalom, de ő is megtartotta a gerincét. A félelem és a fortélyok között sikerült embernek maradni ebben a korszakban, amelynél rosszabb is jött a nyolcvanas években – de akkorra mi már edzettek voltunk.

Az első tanítási élményem Mezőcsáváshoz fűz, ahol mezőgazdasági ismeretek-órát kellett tartanom. Majd következett a Bolyai és az ott szervezett színjátszócsoport, Lavotta Károly színjátszókörének folytatása. Két év alatt 21 színdarabot rendeztem és erre felfigyeltek Tompa Miklósék is. Áthívtak a színire gyakorlatozni, kevesebb fizetésért. Örömmel mentem. Így kezdődött a munkám a színművészeti egyetemen, majd Bukarestben elvégeztem a rendező szakot is. Azóta több évtizedes rendezői pályát tudok a hátam mögött. Volt egy korszakom, amikor Brecht volt a kedvencem, akkor itt alig ismerték. ’75 és ’81 között öt Brecht-előadást rendeztem. Utána következtek olyan magyar szerzők, akiket nem volt szabad tanítani – mint Szép Ernő avagy Molnár Ferenc. De rendeztem Füst Milánt, Herczeg Ferencet. Érdekes módon a románok ezt pártolták, a magyarok próbáltak keresztbe tenni és jelentettek fel sorozatosan ’84 és ’89 között. Az Emlékek kávéháza című előadásomra rendőrkordont vontak a színház elé, annyian jöttek el megnézni. Ilyen is csak a nyolcvanas években történhetett: a román igazgatók megvédik a magyar nosztalgiaestet a magyar elvtársaktól… De volt Csehov- és magyar dráma-korszakom is, nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Sütő elfogadta a szövegbeli húzásaimat. De mindig szerettem a zenés előadásokat is, rendeztem a My Fair Lady-t, a Chicago-t…

Ami a vásárhelyi közönséget illeti, aki 1946 és ’54 között a Kultúrpalotába járt színházba, az tudja, hogy ez mekkora ünnep volt. A szertartásos korzózás, a szokás, hogy a Maros vendéglőt lefoglalták a bemutató estéjén és ezekhez az asztalokhoz jöttek a színészek… Olyan különleges hangulata volt mindennek, amire nincsen ma megfelelő narratíva. Mindez egy életre feltöltötte a nemzedékemet – hogy színházba járni: ünnep. Persze, ma már a színházat sokkal kevesebben választják, mert nagyon sok választási lehetőség adódott azóta. Más lett az élet, más szokások uralkodnak. A jövőt mindez persze nem befolyásolja, januárban a bábszínházban viszem színre Az emberke tragédiáját. De nem tolakszom rendezni, írni szeretnék. Most a régi prózáimmal foglalkozom, ezeket még kézzel írtam – írógépem sem volt. És hogy miért lett világszínvonalú a hazai színjátszás? Mert a hatvanas évektől kezdődően olyan metaforikus nyelvet fejlesztett ki, amelynek a világszínvonal lett a következménye. Most nincsen ami ellen lázadni, nincs legkisebb közös többszörös. Ez veszélyes, mert így kialakulnak az ízlésterrorok. A kizárólagosság, az intolerancia egyre jobban jelentkezik, holott a türelem, a befogadásra való készség lenne az ideális, a megmaradás iránya. Az ilyen ultraliberális korszakokban kerülnek olyan hangadók előtérbe, akik nagyon ártalmasak tudnak lenni. A legborzalmasabb diktatúrák ilyen táptalajban alakultak ki. Az embernek a saját természetét kellene javítania, a művészet erről is szól. De az emberiségre az a jellemző, hogy sohasem tanul a saját hibáiból… – válaszolt Kovács Levente a jó hangulatú, történetekben gazdag est során Markó Enikő kérdéseire október végén, a Deus Providebit Házban.