Életre hívás

Úgy érzem, hogy kiváló tanáraim portréját megfestve életre hívom őket – nyilatkozta Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő sportedző és portréfestő, aki június közepén két újabb olajfestménnyel gazdagította a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium hírneves tanárainak arcképcsarnokát.

– Úgy érzem, hogy kiváló tanáraim portréját megfestve életre hívom őket – nyilatkozta Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő sportedző és portréfestő, aki június közepén két újabb olajfestménnyel gazdagította a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium hírneves tanárainak arcképcsarnokát. Az Öregdiákok Baráti Körének és a két iskola vezetőségének a VI. Bolyais Világtalálkozó tiszteletére néhai Kirsch Márta, a kiváló matematikatanárnő és a Bolyai-kutató, tudós tanár, néhai Kiss Elemér portréját adományozta. Mivel ritka dolog, hogy a messzi Amerikából valaki így mondjon köszönetet azért az útravalóért, amit egykori iskolájától kapott, Márkos Ferenccel nem mindennapi életpályájáról beszélgettünk.

– Hányadik portrét hozta ajándékba?

– Az ötödiket és a hatodikat. Korábban megfestettem Pálffy Antal, Kozma Béla, Fülöp György és Horváth András arcképét.

– Hogyan lehet a sportot és a festészetet összeegyeztetni?

– Érdekes módon sok torna szakos tanárral találkoztam, akik nagyon jól rajzolnak. Nem tudom, hogy mi a pontos oka, talán az, hogy a tornában előre el kell képzelni a mozdulatot, és képekben kell látni a gyakorlatsort. Megemlíthetem például Barabás Feri volt kollégámat, aki jól rajzol, Hídi Jóskát, aki szintén a Bolyaiban végzett, (igaz, az édesapja rajzoló volt az egyetemen), vagy például Bedő Károlyt, aki a testnevelési főiskolán tanított, és szintén szépen rajzolt. Vannak tornász tanítványaim is, akik közül sokan tehetségesek a rajzban. Mindez lehet véletlenszerű, de például a türelemnek is fontos szerepe van mindkét hivatásban.

Egy portrét nem egyszerre fest meg az ember, nagyon sokszor vissza kell térni. Ha a forrásnak idejében a birtokába jutok, akkor van ideje „pihenni” a képnek, másképpen állandóan dolgozni kell rajta. Nem szeretnék olyan munkát kiadni a kezemből, amit megbánok. Nem szeretek az életben megbánni semmit.

– Miért választotta a sportot?

– 1959-ben végeztem el Bukarestben a testnevelési főiskolát. A korábbi életrajzom egy kicsit szomorú, mert földbirtokos szüleimet, akiknek Mezőszengyelen 50 hektáros birtokuk volt, kuláknak nyilvánították, ami az én továbbtanulásom, s később az elhelyezkedésem is kedvezőtlenül befolyásolta. Gyermekkoromban nagyon jól rajzoltam, s Osváth Sára magyartanárnőnél irodalomból kitűnő jegyeim voltak, mivel az összes tanult verset „megrajzoltam”.

– Tanárai nem irányították a művészeti iskolába?

– A Bolyaiban rajzkörre jártam, s minden évben kiállították a legjobb rajzokat. Emlékszem, egy alkalommal Kolozsvárról a képzőművészeti akadémiáról jött egy hölgy, aki egy satírozással készült portrémat nagyra értékelte. Sajnos, a háború utáni években nem a művészet volt a fontos. Mivel kevés volt a pénz, arra kellett törekedni, hogy egy biztos keresetet jelentő mesterséget tanuljon az ember.

– Mégsem értem, hogy egy irodalmat kedvelő, rajzkörre járó fiú miért választotta a testnevelés szakot?

– Az iskolában tornásztam is, de a szüleim kívánságára kétszer is próbálkoztam a kolozsvári műegyetemen, de mind a két alkalommal úgymond „hely nélkül sikerült” a vizsgám. Akkoriban nem a tudást nézték, a káderosztályon dőlt el a felvételiző diákok sorsa.

– Ez is messze áll még a testnevelési főiskolától…

– A sikertelen felvételik után visszairatkoztam a Sportiskolába, s Barabás Ferivel részt vettünk Galacon az országos tornabajnokságon, ahol első díjat nyertem. A bukaresti versenybíró ajánlotta fel, hogy felvételizzünk a testnevelési főiskolára. A főiskola csapatában országos harmadik díjat nyertünk. Nagyon lelkiismeretesen dolgoztunk, s a különböző iskolákban önkéntesen edzősködtünk, hogy tanuljuk a mesterséget. Másodévesek voltunk, amikor a Dinamo klub tornaedzője külföldre távozott. Kidolgoztuk a négyéves programot, s a klub vezetőjének a felesége úgy megkedvelte a munkámat, hogy edzőnek ajánlott. Nem akarok neki rosszat – volt a válaszom, majd őszintén elmondtam a családom helyzetét. Megértette. Miután végeztem, hazatértem Vásárhelyre, s a tanügyi osztályon jelentkeztünk állásért. Mindenkit elhelyeztek, csak engem nem. Este kimentem a korzóra, ahol Gedeon Zoltánnal találkoztam, aki segített, hogy a Hargita klubhoz felvegyenek edzőnek. Fülöp György kezdetben hat órát adott a Bolyaiban, majd később egy teljes katedrát. Utána jött divatba „a megfelelő ember a megfelelő helyen” szlogen, s engem áthelyezték a marosvásárhelyi főiskolára tanítani. Adjunktus voltam, de az 1970-es évek végén újra érezhetővé vált a politikai „nyomás”. Amikor láttam, hogy már nem tehetségük alapján, hanem százalékra veszik fel a hallgatókat, azt mondtam, hogy innen el kell menni.

 – Elhangzott, hogy volt egy híres festő nagybátyja Amerikában. Ő hívta az Államokba?  

– Igen, ő hívott. Korábban a rajzolás mellett akvarellképeket festettem, mert nem volt pénzem olajfestékre, de sokáig nem is lehetett kapni. Bandi Dezső volt a kézimunkatanárom, az ő irányításával faragtam, s Bálint Károllyal és Hunyadi Lászlóval szobrászkodtam, amíg „elkapott” a sport.

Márkos Lajos nagybátyám édesapámmal együtt járt a Bolyai iskolába. 14 éves korában át akarták íratni a budapesti iparművészeti iskolába, ami egy helyen volt a festészeti akadémiával. Amikor kiderült, hogy mennyire tehetséges, festészet szakon végezte el az iskolát. A II. világháborúban haditudósítóként megnyerte a Zrínyi nagydíjat, majd 1953-ban emigrált Ausztriába, később Olaszországba, s onnan az Egyesült Államokba. A hadifogságban festett képe állítólag Londonban, a Dorset múzeumban látható. Amerikában is hamar befutott, megfestette Kennedy és Nixon elnök portréját is. A portrék mellett western-kompozíciókat alkotott szívesen. Én is úgy éreztem, hogy valójában az a vidéki élet, akárcsak nálunk, csak Amerikában a kalap nagyobb. A „városiasítási” lázban sokan keresték ezeket a képeket, amelyek a régi idők nosztalgiáját közvetítették.

– Az Egyesült Államokban melyik mesterségben tudott elhelyezkedni?

– Vasesztergályosként dolgoztam néhány évig, s közben festettem, angolul pedig nagyon keveset tudtam, itthon ugyanis nem mertem tanulni, nehogy felkeltsem a Securitate figyelmét. A nagybátyám magán festőiskolájába jártam, tanultam tőle, együtt festettünk, s nagyon megszerettem. Mivel olyan ember vagyok, aki nem ismer akadályt, nagyon bele tudok merülni abba, amit teszek. Ma is szívesen festek, reggelente ülök le az állvány elé, s délig meg sem állok. A festményeimet a Founders Galéria értékesíti.

– Sporttanárként dolgozott-e?

– A festés szinte csak hobbi. Ha kiderülne, hogy csak abból akarok megélni, akkor kevesebbet adnának a képeimért. Így megvan a keresetem, s van időm kivárni, amíg a lehető legjobb áron kelnek el. 1980 óta egy magánklubban délutánonként négy és fél órát edzőként működök a hetvenen túl is.

– Mit fest a legszívesebben?

– Klasszikus képeket, amelyeket nagyon alaposan kidolgozok.

– Honnan eredt az ötlet, hogy volt tanárainak az arcképét megörökítse?

– Gyermekkoromban, amikor Piskolti Gáborhoz jártam órára, különböző szobrokat rajzoltunk, s már akkor úgy éreztem, hogy a szobor hideg, a festményben több az élet. A volt tanárokról készült régi képekre emlékezve született meg az ötlet, hogy a régi tanárokat jó lenne megörökíteni, hogy életre keltsem az arcukat, a személyiségüket.

– Megfigyeltem, mennyire jól sikerült kifejeznie Kirsch Márta tanárnő tartását, okosságát, Kiss Elemér portréján pedig a tudós tanár jóságát, kedvességét. Mit szeret jobban, festeni vagy edzőként dolgozni?

– Én semmit nem csinálok, amit nem szeretek.

– Már nem volt fiatal, amikor kitelepedtek, az angol nyelvet sikerült-e jól elsajátítani?

– Nem eléggé. Az edzői munkában néhány vezényszót kell használni, azokat ismerem. Az angol nyelvet viszont akkor lehet igazán jól megtanulni, ha már az iskolában elkezdi az ember.

– A gyermekei folytatják-e valamelyik mesterségét?

– Tudnak rajzolni, de az egyik mérnök, a másik nőgyógyász orvos lett. Houstonban éltünk, 2003-ban átköltöztünk Montgomery Citybe, ahol a nagyobbik fiam és a három unokám él, akiknek a nevelésében a feleségem segít.

– Szívesen jön haza, vagy már jobban érzi magát Amerikában?

– Az ember, ha nem fiatalon megy el, olyan, mint amikor egy öreg fát átültetnek.

– Van-e még honvágya?

– Az itthoni fák hiányoztak a leginkább, mert ott másak a fák. Most már kezdenek mélyebbre nyúlni a gyökerek. Be kell vallanom, jólesik, ha az utcán felismernek és rámköszönnek.

– Az unokák tudnak-e magyarul?

– Nem tudnak, de érdeklik őket a gyökereik, viszont nagyon elfoglaltak, tanulnak, sportolnak, s a szünidőben munkát vállalnak. Hogyan beszél velük?

– Angolul.

– Köszönöm a beszélgetést.