Velasquez patikája

Akár hiszitek, akár nem, Velasquez dédunokája a mi falunkban volt patikus. Mi aztán hittük is, meg nem is. De nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy abban a faluban volt egy patika. Egy igazi, ahol mindenféle gyógyszereket és varázskencéket lehetett kapni. Csak benyitottál a gyógyszerész üzletébe, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki spanyol főnemeseket mondhat őseinek, és ráadásul egy viszonylag sikeres festő is akadt a széles rokonságban – és minden nyavalyádra tudott valami rigmust és patikaszert. Velasquez dédunokája – úgy hetedíziglen – köpcös volt. Egyetlen dolog utalt arra, hogy nem a Mezőség talajából nőtt ki, hanem a köves-sziklás Andalúzia/Kasztília/Estremadura ringatta-rángatta bölcsőjét, spontán erdőtüzekkel pirosította vérvonalát, az ajka alatt éktelenkedő tipikus, a hivatásos hispán összeesküvők által viselt azonosító szakállmánya.

Különben Nappel Eduárdnak hívták, hivatalos megszólítása pedig doktor úr volt, de úgy senki sem hívta, mert arra ott volt az igazi orvosdoktor, aki Bécsben egy kártyabarlangban aranydiplomával és egy hatalmas seggberúgással végezte el a kilenc és fél szemesztert, és természetesen a két ember nem beszélt egymással. Ahogy ez már nálunk, az aranykalászos Mezőségen mindig is szokásban volt. Az egy vagy rokon szakmák művelői egy adott közösségen, közönségen belül nem álltak szóba egymással. Hátat fordítottak erényeiknek, a józan észnek és a szakmai megfontolásoknak, a Mezőség felett lengedező modernitás szellőinek. Senki sem tudta, mi az oka a nem beszélésnek, de nem is ezt kell megjegyeznünk. A Mezőségen azt tartották, nem is férfi az, akinek nincs méltó haragosa, halálos ellensége. A doktorok és patikusok között a jelenség nem számított szakmai ártalomnak. Sőt! 

Doktor Szingaléz magas volt és kisportolt, acélos izmain nyugodott a közösség egészsége, és amikor izmai belelendültek a receptírásba, akkor még véletlenül sem küldötte a hozzá forduló beteget a Velasquez patikájába, hanem a szomszédos nagyvárosba. Ezt azonban községünk lakói közül – mesélte Guszti, a történet tulajdonosa – senki sem vette komolyan, előbb Velasquez festőbuzér úr patikájában kísértették meg a vakszerencsét. Ha elég állhatatosak voltak, és V. patikárius minden kifogására csak intettek, türelmesen támasztották az ébenfa pultot, akkor a jószívű gyógyszerésznek megesett rajtok a ketyegője (régi spanyol jószág felújítva), az áldozati ipsét megjutalmazta, és tudós kollégája bosszantására azért is beváltotta a recipét. Bájitaltól hörghurutig.

Akkoriban persze nem volt még egészségügyi pénztár és elektronikus nyalvántartás, a sok írásbeli szolgálmány helyett közvetlenül és nyájasan érintkezett egymással beteg és gyógyásza, következésképpen – nem éppen liturgikusan – a faluban nem fungált csak árvaszéki pénztár, takarékpénztár és Bartha 

Iczuka hatalmas aranyozott réz pénztárgépe a Cukorkawár nevezetű cukiban. Amióta a perzsa sahot, Reza Pahlawit elűzték trónjáról, és egy alja(s) tollászkodott a helyén, Reza bácsi emitt itta meg reggeli feketéjét erősen cukrozwa. A cukrászda tulajdonosa, Reza bácsi ragaszkodott a duplavés Cukorkawarhoz, ezzel is jelezni kívánta, hogy pusztán megélhetési gondjain kíván enyhíteni, maradék pénzét okosan fektette be a Mezőségbe, és hogy átmenetileg itt él, amíg trónjára vissza nem helyezik őt és Amerikában maradt népes családját, kegyenceit a vele rokonszenvező indonéz fegyveres erők.

Rebesgették Mezőség-szerte Poroszfájától Körtvélykapuig, hogy a perzsák exe nem véletlenszerűen, találomra bökött rá a térképre, és költözött ide, a hegyek lábánál összesepert dombfaluba (amit ennek ellenére mezőséginek hívtak a rátarti geográfusok doktori értekezéseikben), hanem éppen Bartha Iczuka kedvéért, aki egykor éppen Perzsiában volt adóellenőr, és számos csalást fedezett fel, leplezett le, hímpelléreket és nőpelléreket juttatott az igazságszolgáltatás vériszamos kezére, pellengérre, emezért is Reza bácsi nagyon hálás volt. Magához vette Iczukát a palotába, aranyba foglalta, amíg be nem törtek a forradalmárok egy szerelemfényes éjszakán a sah hálószobájába, ahol Iczuka éppen a legfrissebb adócsalási trükköket ismertette félmeztelenül minden perzsák urával és parancsolójával, akinek azon az éjszakán valahogy nem jött álom a szemé(rmé)re. Akkor Iczuka arany álruhájában sikeresen kiszökött egy ablakon, egérutat nyert a helyi lottón, felkapaszkodott az utolsó pakisztáni DC10-re, és hazahozatta magát. Rövidesen követte őt Reza bácsi is, akit kíváncsivá tett Iczuka lenyűgöző egyénisége, és szerette volna hallani a csalók királytrükkjét eleitől végig.

Ám Szingaléz doktor is szemet vetett 

Iczukára, miként Velasquez sem volt teljesen közömbös az egykori vendég adóellenőr szellemi és fizikai domborulatai iránt. Ilyen négyszög Meződombon még nem fordult elő, hát még Iczuka aranyszőke dombján. Természetesen – ezt a módhatározót már másodszor használjuk az R-beszélgetés folyamán – a dolog nem maradhatott sokáig rejtve a világra mindig nyitott elmével és lélekkel figyelmező falu előtt. Beszélték ezt faluszerte, kint a Répás-oldalban és a Pöröngyő-dűlőben, amit azért neveztek így, mert rendszerint ott dőltek fel az állami gazdaság leglóerősebb traktorjai, és ott dőltek el a tanácsülések legfontosabb kérdései; beszélték Grünblatt Salamon egykori korcsmájában, de nem túl sokan, ugyanis ezt a falut az különböztette meg több más hason szőrszálhasogató településtől, hogy itt a patika népszerűbb volt, mint a csapszék. Ennek még senki sem járt utána, sem a néprajzosok, sem az antropomorf képzésű politológusok, legátusok és mátrixkutatók, ott hevert az ismeretlenség meleg vackán, és az emberek így fogadták el, vakon követték a hagyományt, vakon és a gyógyszerek illatától megrészegülve. Szerettek ott ácsorogni, miközben hallgatták Velasquez úr ismeretterjesztő előadásait. Szó volt a Jupiter holdjairól és br. Wesselényi kisajátított holdjairól és hektárjairól, az ánizsos holdutazásról és Alamor Erzsébet (1601–1652) szeplőtelen arc- és farbőréről, a klasszikus tangóról vagy az osztályismétlőre buktatott Burányi Kis Arnold legszebb hexametereiről. Velasquez gyógyszerész nagy tudását sajnos nem kamatoztathatta szélesebb körben, pl. a népi egyetemen, ugyanis az intézmény mindkét eleme végzetesen hiányzott Meződomb belcivilizációjából. 

Iczuka nem bánta. Miért is bántotta volna, hogy az államkassza helyett a Cukorkawár kasszáját kezelte, midőn abban az országban, ahol pénzügyi ellenőrként dolgozott, dúlt a polgárosodás és háborúja, a korrupció és a fejvesztettség (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), míg itt csak a legkiválóbb elemék vesztették el miatta elméjük szelencéjét. De a dolog akkor kezdett kínossá válni, amikor Reza bácsit is kikezdték a vetélytársak, ráuszítottak egy régi burzsujfaló elvtársat, aki, feladatát bőségesen teljesítve, végül szülőfalujában húzta meg magát agyonveretése elől, amivel a forradalmárok rendszerváltoztatáskor illetni kívánták gyűlölt személyét. Elővette a régi módszereit, Iczuka előtt vallatni kezdte a reggeli kávéját békésen iszogató száműzött perzsa uralkodót. Az tűrte egy darabig, majd sejtve, hogy Manilia elvtársat Velasquez és Szingaléz doktorok küldték rá, egy nemes mozdulattal jól pofán vágta Manilia elvtársat, akit aztán kivonszoltak a cukorkásból és a történet keretei közül. Üggyel és ügyefogyottan.

Ekkor találta fején a szöget Iczuka. Azt mondta az összegyűlt szájtátiak (-mámiak) seregének: Ezennel kihirdetem ország és világ előtt, hogy az nyeri el szívemet és lelkemet – figyeljük meg, mennyire kerüli a közönségességet, alpáriságot –, aki a legvaskosabb realista aktot festi meg rólam… Na persze, én nem állok senkinek sem modellt, ez legyen világos – tette hozzá hét másodperces hatásszünetet követően. 

Nem volt hozzá joga, senki sem hatalmazta fel a közhírré tétel aktusára, a község régi alkotmánya csupán a bírónak és kisbírónak adta meg ezt a jogot, de a kidobolás intézménye már évek óta feledésbe ment, nem is igényelte senki, a falu méretei és a rohamosan dagadó tömegkommunikáció elterjedése miatt.

Gyorsan értesültek a címzettek a kihívásról. Velasquez úr patikája megtelt kíváncsiakkal. Hegyén-hátán szorongtak a falusiak, akik, bár volt tévéjük, a kulturális műsoroknál mindig elcsattogtak a népzenei folklorizáció felé távirányítóikkal, így osztán soha nem láttak egyetlen képzőművészeti műsort, műelemzést, verniszázst, esszéisztikus műhablatyot, csupán Velasqueztől értesültek a patikárius neves elődjének viselt és kiállított dolgairól. Velasquez úr nekiveselkedett, nagy ősének modorában igyekezett festeni, albumokat búvárolt, festékeket kevert. Hiába, a kihagyott nemzedékek, átugrott évek, gyógyszerészeti alaptanulmányok, aszpirincsaták most bosszulták meg magukat: sehogy sem sikerült kívánatosan domború csípőt rajzolni, az akt inkább hasonlított egy felfúvódott, fűben heverő bárgyú tehénhez, mint Bartha Iczuka képzelt anyaszültségéhez. Ezzel pedig máris kiszállhatott a nemes versengésből.

Szingaléz doktor úrról ekkor derült ki, hogy első éven anatómiai rajzait a szomszédjukban lakó Palincsák Palanyec szerb vendégmunkás készítette el cserébe három-hat zsíros kenyérért, és félórára egyedül hagyta anyja kiskorú húgával, akivel a tájanatómiát gyakorolták. Rajzai Piccasso korai vázlatai és a kubányi remete DNS-mintái között helyezkedtek el. Bánatában főorvosi vizsgát tett, és a koldusvári Tudományegyetem gyógypedagógiai osztályvezetőjeként távozott Meződombról. Felemelt fejjel.

Reza bácsi derűsen nézett a feladat elé. Kitűnő memóriája volt, szemlélte már Iczukát minden elképzelhető pénzügyi szituációban, alul- és felülnézetből, keresztmetszetben és keresztrejtvényfejtés közben. A császári postával minden héten meghozatta Iczukának a rejtvénymagazint és a Fülest. (Titokban rokonszenvedelmet táplált a kereszténység iránt is.) És bár abban az országban, hol egykor uralkodott ősei jussán, a nép és isten akaratából, tilos volt az emberábrázolás, de korántsem tiltották az emberkínzást, szigorú édesapja, I. Aryjamer beadta ideje al-Korán a Sören Kirkegaardról elnevezett dán kézimunka- és mintarajziskolába, ahol szabadidejében dán delfineket rajzolt előszeretettel. Mondanunk sem kell, pompás, vérbő, élethű, már-már felsóhajtó, nyögdécselő képet alkotott Iczukáról.

De tudjuk, az aktok némák, és Reza bácsit hét (nem publikus, de törvényes) nej várta odaát az Óperencián túl.