Vásárhelyi arcképcsarnok

Igazi, összművészeti vásárhelyi seregszemlét szervezett legutóbbi összejövetelén a Kemény Zsigmond Társaság. Marosvásárhelyi írók, költők, drámaírók, szobrász- és festőművészek szólaltak fel kedd délután a Bernády Ház teljes telt házas közönsége előtt és mutatták be a nagyközönség előtt eleddig nem, avagy csak ritkán látott, olvasott alkotásaikat.

Hunyadi László plakettje

Igazi, összművészeti vásárhelyi seregszemlét szervezett legutóbbi összejövetelén a Kemény Zsigmond Társaság. Marosvásárhelyi írók, költők, drámaírók, szobrász- és festőművészek szólaltak fel kedd délután a Bernády Ház teljes telt házas közönsége előtt és mutatták be a nagyközönség előtt eleddig nem, avagy csak ritkán látott, olvasott alkotásaikat.

A résztvevőket és a meghívottakat Csíky Boldizsár, a társaság elnöke üdvözölte és árulta el: a régi KZST-esteket idézi a program, a bemutatók sora. Az est első programpontjaként Székely Csaba legfrissebb, még be nem mutatott és egy pályázatra írt drámájának egy részletét adták elő felolvasószínházi betétként a marosvásárhelyi színművészek és színihallgatók. A Bányai Kelemen Barna, Badics Petra, Kinda Szilárd, B. Fülöp Erzsébet, Lukács Sándor és Boros Csaba által tolmácsolt színmű Vitéz Mihály idejében zajlik, az idézett sorokban egy, a kötelező kellékek és munkavégzők híján meghiúsult, korabeli bukaresti kivégzésről szól a szerző, sorai nem szűkölködnek az iróniában. Jánosházy György objektív okok miatt nem tudott eljönni, így verseit – négy szonettjét Nagy István színművész olvasta föl, majd Hunyadi László szobrászművész mutatta be két plakettjét. Amint mondta, a képzőművészet esetében a szó és a beszéd mindig háttérbe kerül. – A szobrász a mondanivalóját a formákkal, három dimenzióban próbálja közölni. Tudja, hogy milyen anyag és milyen eszköz van a kezében és az érzései alapján próbál mintázni emberi alakot, portrékat. Ennek pedig hatnia kell a rá nézőre, szó nélkül is mondania kell valamit – árulta el Hunyadi László, majd többek között a Zsögödi Nagy Imréről mintázott plakettjét mutatta be. – Úgy próbáltam megformálni, ahogy fiatal koromból emlékszem rá – tette hozzá.

Kálmán Enikő festőművész elmondta, vásárhelyinek tartja magát, élete nagy részét itt töltötte, a képzőművészeten belül pedig az ember, az arc érdekli. – Amikor portrét festek, próbálom a látványt annyira fokozni, hogy az jelenéssé váljon – hallottuk a festőművésztől, aki két új képét mutatta be. Markó Béla ezúttal – Jánosházy György művészetére való tisztelettel – nem szonettet hozott, két költeményének felolvasása után Kákonyi Csilla szólalt fel. – A képzőművészet látvány. Szavak nélküli, képi dramaturgiát teremt, amely rápillantva is gyönyörködtet. A művésznek azt kell tennie, megfestenie, ami belőle jön, személyes élményeinek hitelességével. Ettől válik mondanivalója az általánosságban is emberivé. A fény madara című képem a születés és halál közötti élet szimbóluma. Nagy Attila a Vásárhelyi Géza emlékére írt versét olvasta fel, közkívánatra kétszer egymás után. Mint mondta, Vásárhelyi Gézára egyre kevesebben emlékeznek, holott kitűnő kritikus is volt, kísérletező alkat, orvos. Majdnem ötvenéves volt, amikor véget vetett az életének.

Pokorny Attila – többek között – Mindszenty József portréját hozta el. A művész, szobrának történetéről elmondta, egy barátja, Kálmán László, Mindszenty temetésének dokumentálója nagyon sokat mesélt a bíborosról. – Nagyon nehéz olyasvalakiről portrét készíteni, akit nem ismertem. Egy kis bejátszást hallottam a hangjáról és annak hatása alatt úgy éreztem, muszáj megmintáznom, nagyon meghatott az élete. Behunyt szemű portrét készítettem – a belső csendet éreztem személyéből. A hangfelvétel annyira hiteles, annyira megrázó volt, hogy eldöntöttem: magamnak készítem ezt a szobrot. Nem megrendelésre készült, elkészülte óta is a műtermemben van. A másik munkám egy vízesésfal makettje, ez márványból készült volna el. Természetművészettel, tájművészettel foglalkozom jó pár éve, megjelent egy kis katalógusom is.

Szilágyi Mihály a zeneakadémián végzett, azóta Mezőkövesden, Harcón, Mezőmadarason, Mezőbándon tevékenykedik. Munkája során nem egyszer hallgatta idős emberek személyes élményeit, visszaemlékezéseit, majd rábírta őket, hogy szólaljanak meg interjúk keretében is. Történeteiket könyvbe foglalta, a kötet címe A rabkenyér íze. Az orosz fogságra emlékeznek benne a megszólaltatott túlélők. – A legtöbb történelemkönyv számokban beszél, nincsen lélek bennük. Ez a kötet személyes élményeket, történeteket tartalmaz – mondta a szerző, majd a kötetből olvasott fel.

Az érdekes, hangulatos est Láng Orsolya rövidfilmjének bemutatásával zárult. Mint azt a rendező elárulta, ezen alkotással államvizsgázott a kolozsvári Sapientia rendező szakán. – Sokáig nem tudtam, hogy milyen témát válasszak. Aztán meghalt Cs. Gyimesi Éva. Halálának körülményei okán elolvastam egy könyvet, amelyben szekusdossziéinak feldolgozásáról ír. E film légkörében benne van az a nyomás, amely a kötetben érzékelhető és a két szereplőm közül az egyiket róla mintáztam, de mégsem ő az – mondta a rendező, majd a Kövek című alkotás levetítését követően véget ért a Kemény Zsigmond Társaság áprilisi összejövetele.