Urbán Gyula szerző és rendező az Ariel Színházban

A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új bemutatóval örvendeztette meg január 20-án, vasárnap délelőtt a gyermek és felnőttközönséget.

A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új bemutatóval örvendeztette meg január 20-án, vasárnap délelőtt a gyermek és felnőttközönséget. Urbán Gyula A tengerkék kutyus című jókedvű, tanulságos meséjét a szerző rendezésében, a magyar tagozat társulatának előadásában láthattuk.

Urbán Gyula sikeres bábszínházi szerzőként ismeretes a bábszínházba járó közönség és a műfaj kedvelői körében. A marosvásárhelyi társulat is több évadon keresztül sikerrel játszotta a szerző Minden egér szereti a sajtot című népszerű, bábszínpadi szerelmi történetét. A bűbájos mesében az a rendkívüli, hogy a nyelvi fordulatok, a humor, a történetépítés segítségével a szerző nem a különbségek, a minket elválasztó dolgok, okok jelenlétére hívja fel a figyelmet, hanem arra tanít a játék erejével, hogy a minket összekötő szálakat keressük meg a mindennapok szürkeségében. S mivel nincsenek véletlenek, éppen úgy adódott, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri hallgatóinak vizsgamunkájaként Urbán Gyula népszerű darabja Máthé Rozália rendezésében újra bemutatásra került. A marosvásárhelyi közönség a Levél utcai Bábstúdió termében láthatja majd a továbbiakban, ahol a szerző is az előadás vendége volt, és közönségtalálkozón válaszolt a neki feltett kérdésekre.

A tengerkék kutyus története is azt bizonyítja, hogy Urbán Gyula képes gyerekszemmel látni a világot. Az a világ, amely körülveszi a kéknek született kis kutyát, cseppet sem barátságos és kíméletes. Érezzük – akárcsak az életben – hogy nem csupán a jó, hanem az azt körülölelő, a jó fényével összefonódott ármánykodás és rossz is állandóan jelen van. A színpadon megjelenik már első pillanatban a másságot elutasító gazda, a képmutató jóakaró, minden, ami a mai gyereket is – nem túl barátságos környezetünkben – körülveheti. De ami mégis kitűnik a történetből, az nagyon lényeges: a hit, hogy a világ bármennyire könyörtelennek látszik, az igazi értékek azért mégis felszínre kerülnek majd. Ahogy Boldizsár Ildikó is fogalmaz a Mesepoétika című könyvében: „a mese nem arról szól, hogy minden rendben van, hanem hogy minden rendbe hozható”. A rendező Urbán Gyula, ebben az esetben a játékosságot helyezi a rendezői koncepció középpontjába. Ennek megfelelően használja a színészeket, akik felvállaltan eljátsszák, megelevenítik a kék kutyus történetét. Hadházi Kata m.v. díszletei is ezt a játékosságot erősítik. A színesre festett játékkockák segítségével könnyedén átalakuló terek a játszóknak is megteremtik a lehetőséget, hogy a mese könnyedségével szemünk előtt változzanak át a gyerekek játéklogikáját követve: hol fűrészhallá, hol rendőrré, hol gonosz börtönkutyává, esetleg jóakaró barátnak látszó kandúrrá. A vetített háttér gyermekrajzokat idéző szín és formavilága is mind ezt a jókedvű, színes világot segít megteremteni. A szereposztásban Halmágyi Éva, Gönczy Katalin, Szélyes Andrea, Bonczidai Dezső m.v., Molnár József, Szabó Dániel e.h. felszabadult játéka buzdítja a közönséget, hogy azonosuljon a Zsuzsi nevű kiskutya történetével. Az előadás zenéjét Darvas Ferenc m.v. zeneszerző álmodta meg és járult hozzá a történet hitelességének megteremtéséhez.

*

A szerzővel a bemutatóról interjút is készítettem.

– Nagy öröm számomra, hogy Marosvásárhelyen beszélgethetek Urbán Gyulával, aki első látásra egy olyan mesemondót juttat eszembe, akinek birtokában van az igazi „mesék meséje”. Mikor fedezted fel magadban a mesemondót? Mikor vetted észre, hogy képességed van a történetmesélésre? Hogy másként látod a világot, mint a többi ember?

– Hát ez egy nagyon érdekes dolog. Ezt például, amit most itt rendezek Marosvásárhelyen, A tengerkék kutyust, háromszor-négyszer írtam át. Ennek az alapja egy gyerekkori mesekönyvem, ami elveszett, és nagyon hézagosan emlékeztem rá. S akkor ugye, dramaturgiát is tanultam Prágában, a Károly Egyetemen. Be kellett nyújtanom a pályaművemet, és akkor eszembe jutott ez a történet. S ezt megírtam a magam módja szerint. És mire meg kellett védenem, addigra már tíz színházban játszották. Az utolsó átiratom ez. Eddig kisfiú volt a kis kutyus. Aztán rájöttem arra, hogy olyan kevés leányhős van a gyerekeknek. Mindig a legkisebb fiú indul el a sárkányt legyőzni, a lányok pedig csak királylányok és passzívak. S akkor azt mondtam, hogy legyen Zsuzsi a neve a kiskutyának, s akkor a lányok fognak vele inkább azonosulni. Úgyhogy most egy Zsuzsinak nevezett kiskutya kalandjait fogja látni a közönség. Remélem, hogy az egyetemről is eljönnek majd a hallgatók. Azt nem ígérném, hogy lesz mit tanulniuk, de hogy egy hiteles történetet fognak látni, az biztos.

– Mindenki tudja, hogy Urbán Gyula egy sikeres bábszínházi szerző. Majdnem minden történetében a harmónia megteremtésére törekszik. Nem azokat a dolgokat hangsúlyozza ki, amelyek elválasztanak, hanem inkább azokat a dolgokat emeli ki, amelyek lakhatóvá teszik az egyébként kietlennek látszó földet.

– Örülök, hogy ezt a kérdést föltetted, de mutass nekem egy olyan művészt, aki ennek az ellenkezőjére törekszik. A művész már csak olyan, hogy szeretné, ha rend lenne a világban. És ha nincs rend, akkor megteremti a maga rendjét, mondjuk száznegyven oldalon. Vagy pedig egy óra tíz perc alatt, amíg egy bábdarab eltart. Tehát a művész nem tud – érdekes, hogy ezt félreértik a polgárok – nem tud rend nélkül élni. Őneki az a feladata, hogy egyfelől tudósítsa az utókort arról, hogy mi volt. Másfelől pedig, hogy ebben az összevissza világban teremtsen valamiféle rendet. Legalább arra az időre, amennyi adatik neki. Ez nagyon fontos. Ez a legfontosabb. És hogyha valamit hagyhatunk a mi gyermekeinkre, az az a magatartás, ami nem pedantériát követel a világtól, hanem rendet. Tehát a művésznek az a feladata, amit az Isten a dolgok elején csinált, hogy nem csak megteremtette, hanem megnevezte a dolgokat. Én olyan boldog voltam Altamirában, mellesleg erről még nem beszéltem, hogy én nagyon sokat rendeztem Spanyolországban. Az egész Lorca, életművet megrendeztem, mondjuk, nem bábbal. S arra még büszkébb vagyok, hogy Örkény Istvánnak néhány darabját bevezettem a spanyol kultúrába. Úgy aztán elkerültem hát Altamirába is, ahol láttam ezeket a bölényeket a barlangokban, de a legjobban az hatott meg, hogy már akkor szignálta a művész a művét. Ott van az a kis fehér kézlenyomat. Kisebbek voltak, mint mi. Akkorák voltak, mint egy gyermek, talán. Ott van az a kis fehér, ötujjú kéz. Nekem semmi más vágyam nincsen a világban, mint hogy történeteket írjak vagy közvetítsek a gyerekeknek.

A másik pedig az, hogy az én kis kezemnek a fehér nyomát otthagyjam. Aztán az lényegtelen, hogy én ki vagyok, azt el fogják felejteni, de a történetben mindig benne lesz egy fehér kezecske. Rendezőként nálam mindig a darab szabja meg azt, hogy én milyen formát válasszak.

– Milyen volt a vásárhelyi társulattal való találkozásod? Milyen volt a munkafolyamat?

– Kiváló. Én szeretem a kihívásokat. Először is örültem annak, hogy ez így alakult, hogy meghívtak ide rendezni. Megtiszteltetésnek érzem. A színészeket nagyon könnyű volt megszeretni, nehéz lesz ezután, amikor véget ér a munka. Most következik életem legszomorúbb periódusa, ugyanúgy felmegy a függöny, és én már nem szólhatok bele. Innen az előadás már a közönségé és a színészeké. Én valójában a rendezésnek az elejét szeretem, amikor villoghatok. Amikor elmondhatom, hogy honnan, hova, mit miért kell tenni. Aztán egyre kevesebb az én szavam, a színészeké a szó. S aztán vége. Ez az egész átkerül egy másik dimenzióba, nagyon helyesen, mert ilyen az élet. Én meg összepakolom a kis bőröndömet és elmegyek haza. És az egészet elkezdem egy másik helyen, mással, máshogyan.

– De ott van a kis fehér kézjegyed, amelyet itt hagytál.

– Igen. És ezt íróként is megtapasztalom, mert ott maradok a történetben, ahogy Flaubert is mondta: „Bovaryné én vagyok”.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

Kozsik Ildikó