Teatro alla Scala
2013-02-22 15:53:58
- Sebestyén Mihály
Mandinger Alfréd olyan erkölcsi magasságokban állott, ahonnan be lehetett látni Erdély egészét, de őt vajmi kevesen ismerték a maga nagyszerűségében.
Mandinger Alfréd olyan erkölcsi magasságokban állott, ahonnan be lehetett látni Erdély egészét, de őt vajmi kevesen ismerték a maga nagyszerűségében. Vele halt ki az úriemberség e földabroszról, melynek széleit nagynénéim elfelejtették beszegni, ám annál inkább szegélyezte kicsinyesség és olcsó pacsuli, pórias lelkesedés, vadcsapás és szelíd ostobaság. S ha már itt tartunk, elárulhatom, hogy boldog és boldogtalan vagyok egyazon okból, ugyanis nagybátyám volt. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt is hozzá kell tennem: nem is igazán az én nagybátyám volt, hanem az anyai unokafivérem félhúgának fogadott sógora, szóval bonyolultan bűbájos ügy, meg sem próbálom szétszálazni, úgysem értenétek meg. E földön járt, lába nyomát még őrzi egy letörött lépcsőfok, egy kőlap csonka széle. Így kell elfogadni Mandinger Alfrédot, aki arról volt híres, hogy egyszer fellépett a milanói Scalában.
Az egész város tudta ezt, az egész város felettébb büszke volt, már-már legőgőlte a szomszédos városokat, hogy a falvakról ne is beszéljünk, amelyek még egy valamirevaló hasbeszélővel sem büszkélkedhettek volna, ha arra kerül a sor, hogy ki-ki felvonultassa legjelentősebb személyiségeit, akiket kiültethet, akiket kinevelt, kigyöngyözött, kisajtolt hosszú történelmi pályavánszorgása alatt, közben, apropóján.
Apró popóján, jegyezte meg jeges humorával Mandinger Alfréd számos leszármazottainak valamelyike, akik között ott lehettem volna én is, hiszen a mi családunkban azért nem szálazták szét aprólékosan a viszonylatokat és függőségi hatványkitevőket, együttható melankóniákat, hogy senki se érezhesse úgy magát, mintha csupán egy külső körben keringő mellékbolygó vagy mellékpályán bolyongó, szélsodorta kakukkfalevél lenne. Hogy rövidre zárjam, nálunk nem volt üres szólam a család tömbösítése.
Mandinger Alfréd számos leszármazottja mind örökölte a közös ős, mindannyiunk nagybátyjának jeges humorát. Mást nem, de ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az életben érvényesüljünk, jöjjünk-menjünk, forogjunk saját és a város tengelye körül, érlelődjünk mások csodálatában, és főleg hírét vigyük annak, hogy egyszer bizony a mi távolról sem szürke veréb nagybátyánk, maga Mandinger Alfréd, különben köz- és váltóügyvéd (ugyanis ügyfelei gyakran változtak, tekintve, hogy csak kisebb fajsúlyú csiszlikségek védelmét vállalta, ezekből is fényesen meg lehetett gazdagodni azokban a régi rossz időkben, mikor a kis csiszlikek horogra kerültek, a nagyokat pedig merítőhálóval fogták ki és tárolták a viszonylagos büntetlenség poshadt tavában), fellépett magában a milanói Scalában.
Igaz, azóta nem próbálta, bárhogyan is kapacitálták barátai, nem akart kötélnek állni. Bár gyakran kocsmázott, járt becsületsüllyesztőkbe, miként azt V. A. mondogatta egy hosszú út alatt, miközben meg-megálltunk cigarettázni, sörözni, vagy csak könnyebbíteni a hólyagok feszességén, nem lehetett rábírni arra, hogy dalra fakadjon, vagy bár dúdoljon. Nagy zeneértőnek tartotta mindenki, soha nem hiányozhatott egyetlen hangversenyről sem, élénken távcsövezte a szólistákat, különösen a bel canto iskola megszállottjainak szájmozgását – hangképzését, drámai megjelenítő tehetségét, tettük hozzá szolgai alázattal –, az énekes egyéniségét követte, de meghallgatott hangszereseket is, sőt egyszer maga a milanói Scala is vendégszerepelt nálunk az olaszosítási program keretében, akkor viszont Mandinger Alfréd nagybátyánk nem volt idehaza, el kellett ugyanis utaznia Keresztvárra, ahol egy gyarló csiszlikinast utolérhetetlen bravúrral védett első külföldi tárgyalásán; a fiatalembert felmentették a kisebb hatósugarú csirketolvajlás vádja alól, de bevarrták hamis tanúzás miatt az állatvédők, akiknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a csirkének egész egyszerűen esélye sem volt az önvédelemre, úgy rohanta meg és itatta le konyakkal a vádlott a baromfiudvarban a sértettet. Ezekkel a vádakkal szembesülve nagybátyánk tehetetlennek bizonyult. Így is megúszta a fickó tíz hónappal, és kitiltották a keresztvári Kelta Napok összes rendezvényéről, hol-ott Keresztváron minden évben fellépett a Teatro alla Scala különvonata.
Előszeretettel hívogatták különféle énekversenyek zsűrijébe, a döntőket a díszpáholyban élte át, s miután nálunk is rendeződtek (így, személytelenül, ahogy a mi utcánkban mondani szokás, hiszen az együgyű utcaszomszéd senkire sem kíván koszos ujjal közvetlenül rámutatni) csillagszületikek, ezekre is el volt kéreztetve nagynéninktől, de nem csupán ő, hanem a rokonság is, tehát akár én is. Egyik buzgó családtagunk a rendszerváltás babramunkái közül felsikoltva elérte, hogy megváltoztatták a vetélkedő nevét, ugyanis a csillag eleve gyanús, akár az öt-, akár a többágú csillagokról légyen szó, ezért nálunk Kereszt születik fesztiválok „ren-deződtek” (természetesen személyes győzelmekkel beindázva) a különféle egyházak védnöksége alatt.
Nagybátyánk, akinek egyszer sikerült a Scalában fellépnie, e fellépést követően eltűnt a szemünk elől néhány hétre. Azt válaszolta, ha nagyon kitartóan érdeklődött valamelyik fuser-anni, kékharisnya riporter, mégis hol volt azokban a hetekben, hogy az operaházak és dalszínházak kézről kézre adták őt, megfordult Monticellóban és Venticellóban, Vespucciban, Santa Novarában és szinte a Campo di Fiori színpadán is.
Az sem kerülte el némely városlakó figyelmét, hogy amikor végre felbukkant utcáinkon, hazakerült, csakis azért, hogy megnyugodjunk és ő az állandó ünneplések tárgya lehessen, hogy a hírnév szárnyán beröpülhessen egyszer a város címerállatai, az elefánt és az ókínai porcelánbagoly közé pacsirtának, kissé húzta a lábát. Nem szembeszökően, ha például sétáltál vele a Bungalló partján, észre sem vetted az apró testi hibáját, inkább kényelmes baktatásnak, öreges mackócammogásnak tetszett fejének ütemes rezzenése, sarkának koppanása. Sokan nem is tudtak erről, de mi felfigyeltünk rá, sőt anyám aggodalmaskadva tudakolta, Frédi bácsi, mi történt veled. Ilyenkor Frédi bátyánk nagyvonalúan intett, és csak ennyit mondott, tudod, amikor felléptem a Scalában. Ennyi elég is volt, mert a család már kívülről fújta az eseményt a variánsokkal együtt: meghívást kapott Bramante özvegy hercegnőjétől, akivel egykor egy hamvvederből itták a pezsgőt és a burzsujvért a Téli palota ostrománál, máskor III. Victor Emannuel 1946-os párizsi száműzetése idején találkoztak egy coktélpartin, ahol őket Harryman amerikai államtitkár mutatta be egymásnak, de mégsem lett ebből büdös nagy románc, mert akkor már Alfréd nagybátyámnak három gyűrűs menyasszonya volt a pécskai cigánysoron, ami mégiscsak különösebb volt, mint egy szokványos talján hercegnő bujának egyáltalán nem mondható szerelme. De Bramante hercegnője megözvegyült, kikereste a rubinházi telefonkönyvből nagybátyánk címét, meghívót küldött, bácsikánk pedig el is utazott, ahol aztán a hercegnő, igaz, már özvegyen, bemutatta a Scala intendánsának, aki természetesen magyar volt, és Blumm Pötyinek hívták, amikor még az MSE ificsapatában rúgta a bőrt a később világhírű Bandikó Pintával. A többi már könnyen legombolyítható ebből a spulniállásból.
De bácsikám, kérdezte szinkronmagyarsággal unokahúgom, Pedlár Kincső, énekeltél valaha? Közismert volt az olaszok előtt kivételes énektudásod? Egyáltalán hol tanultál, kitől, hány évig? Volt-e az énekstúdiumok mellett igazi gyermekkorod?
Alfréd bácsi, aki Kincsőtől nem tudott megtagadni semmit sem, mégis csak annyit válaszolt: majd megtudod az emlékirataimból. (Ezt válaszolta egy másik jelentős rubinházi személyiség is, amikor arról faggatták a kupecsoron a kurvák, hová tette a sok dollárt, amit a Fifth Avenu-en tehetségelt össze.)
A fellépő olasz énekesek meghallgatása után bosszúsan legyintett, amit minden épeszű ember úgy értelmezett, hogy a bel cantó hagyományai csorbulnak, sivárosodnak, hogy egyik sem éri utol Tito Gobbit vagy Giuseppe di Stefanót, Tullio Serafint, nem is szólva Carlo Bergonziról, pláne Mario del Monacóról?!! Nem az, a fene egye meg, nem ő az igazi, mondta bosszankodva, lemondóan, sóhajtozva. Ennek hamar híre futott, a fővárosi zeneművészeti növeldékből, a vidéki konzervatóriumokból egymás után érkeztek felkérések, tanszékvezetői állást ajánlottak neki, de csak a kisebb, olaszok által uralt intézetek hívásának tett olykor eleget, a fővárosiakat elhárította, szerényen jegyezte meg, majd máskor, talán egyszer. Egyre többször hangoztatta, hogy fáradt, rosszul érzi magát, már nem a régi. Sőt, rejtett sántikálása is egyre láthatóbbá vált, aztán egy napon elesett. Egy magasabban fekvő üzletben akart kiflit vásárolni, négy lépcsőt kellett volna megmásznia, amikor lába felmondta a szolgálatot és bokáját törte. Furcsa módon ekkor is a Scálát emlegette.
A család fájdalmasan együttérzett vele, nem volt egyetlen perc sem, amikor magára maradhatott volna. Mikor nekem elmondták, mit kiáltott elestében, szöget ütött a fejembe. Tévedés ne essék, rajongva szerettem Alfréd bácsit, hiszen legjobb pajtásom volt, minden gyermekkori játékunkba úgy szállt be, hogy nem éreztük tehernek felnőttségét, elvitt fagylaltozni, vásárba, moziba, felültetett a körhintára, pedig apám-anyám megígértette velem, olyan forgó nyavalyára soha nem fogok felülni, mert az egyik unokatestvérünk is akkor esett a cséplőgépbe, még 1913-ban, a benedeki határban, sej-haj, amikor a cséplőgép egy szárazvillámtól megvadult és forogni kezdett a szérűn.
Éjnek évadján belopóztam a lakásába, miközben őt a kórházban ellátták étellel, itallal, zeneszóval és felfalazták tiszta beneventói gipsszel a bokáját. Nem kellett sokáig keresnem, azonnal megtaláltam az emlékirat gépelt példányát. Mindössze hat és egy fattyúsor volt. „Amikor 1957-ben felléptem a Scala első lépcsőjére, valaki sebbel-lobbal rohant lefelé, összeakadt a lábunk és én, csakis én elestem, kitörtem mindkét bokámat. Nyolc hétig feküdtem különböző olasz kórházakban. Egyszer szinte meghaltam, lásd Campo di Fiori. Soha nem jutottam tovább a Scala lépcsejénél, hiába meresztem a szememet, nem ismerem fel azt, akivel a jósors összehozott. Meg szerettem volna neki köszönni a hírnév varázslatos érzését, ráadásul a feleségem soha nem hagyta, hogy végigmondjam az első mondatot: Amikor én felléptem a Scalában… az első lépcsőre, akkor…”
