Török Sophie: Majthényi Flóra százéves

Majthényi Flóra, az ötvenes évek hírneves költőnője, röpke évekre az egész ország kényeztetett költőnője! – száz éve, 1837. július 28-án lépett az élők világába. Egy felvidéki nábob büszke lányaként született, megszámlálhatatlan földek, malmok, kastélyok és fővárosi bérházak örökösnőjeként, angol nevelőnő oktatta, s apjának háza előtt állandóan befogva állt a négylovas hintó, hogy, ha hirtelen utazni kívánt, se vendégnek, se a ház urainak ne kelljen percig se várakozni. Még alig serdült, már bejárta egész Londonig Európa minden nevezetes városát és divatos fürdőjét; a drága lányka kedvéért egy városligeti szigetet is béreltek szülői, hogy Flóra szegény költőbarátainak hajlékot, s terített asztalt nyújthassanak. Rokonsága csupa előkelő arisztokrata, s barátjának nevezhette a kor majdnem valamennyi híres íróját, – s mikor 22 évvel ezelőtt meghalt mint elhagyatottan bolygó, koldusszegény, piszkos és megháborodott öregasszony, a tébolydából csupán két idegen ember kísérte utolsó utjára: Kozma Andor az Írók Segélyegylete nevében, a társadalom utolsó kapcsolata nevében, melyhez Flóra még valahogy tartozott – s egy jóságos, ismeretlen angol hölgy…

Ha nem lett volna költő, bizonyára boldog családi körben éli le életét, s talán ma nem emlékeznénk rá a nyilvánosság előtt, de a hálás unokák bizton vinnének virágot sírjára! Hamvai fölött ékes arany szavak hirdetnék a hű asszony és jó anya dicséretét, – de költő volt, s hazája díszsírhellyel tisztelte meg, arról azonban nem tudok, hogy akár egy fakereszt is őrizné porai helyét, s hogy temetése óta akadt csak egyetlen ember is, ki egy szál virágot vitt volna neki, – még én sem, ki éveket töltöttem sorsa kutatásával, még én sem láttam sírját soha.

Mondják, a költők nagy árral fizetik meg dicsőséges küldetésüket, egyéni boldogságukat áldozzák, s a sors napos oldalának önző örömeit, hogy a csalogató csillagot követhessék. S a boldog jelenért cserébe legfeljebb halhatatlanság jut neki, az oly bizonytalan, s oly semmire se jó halhatatlanság!

Flóra a tehetségnek csak szerény kis batyuját mentette át a jövőbe, de még ezért a kicsi küldetésért is mily nagy árat fizetett! Ha nincsenek költői ábrándjai, bizonyára rangjához méltó, gazdag férj védelmezi, nem mihaszna költő, aki csillagokat ígér és földet renget, de a megszerzett feleséget már se a nyomor, se a saját rosszassága ellen nem tudja megvédelmezni. De Majthényi Flóra milyen pompáért vagy nyugalmas boldogságért adta volna oda költészetét, melyben rajongva hitt s melynek múlékony tündérfényeit még keserű öregségében sem tudta feledni! Ha kis dologért is hozott nagy áldozatot, élete mégis a kikerülhetetlen sors végzetes parancsa szerint folyt, s gyenge szíve az emberi lét legmélyebb tragédiájának szorítását is kiállta. Elméje elborult, de büszkeségét semmi csapás meg nem törte; piszkos, elhagyatott, nyomorgó öregasszony volt, ki szentföldi bolyongásai alatt tán koldult is, s kit nyomorúságos és bolondos külsejéért kigúnyoltak az utcagyerekek, – mégis legfeljebb hivatalos irodalmi egyesülettől kért segélyt, de még rokonaitól sem fogadott el alamizsnát, s kevés számú ismerőseit kényszeríteni tudta, hogy előkelő nagyasszonynak járó tisztelettel közeledjenek hozzá.

Pár éve többször s hosszabban is írtam már Flóráról, kinek pompa és nyomor közt hánykolódó élete úgy megkapott, hogy regényt kezdtem írni ebből az irodalomtörténeti grand-gignol anyagból. Úgy éreztem, engem szemelt ki a sors, hogy a méltatlanul elfeledt költőnő elődnek elsüllyedt emlékét a fénybe emeljem, s az érdekek és önzések gyűlölködései közt elkallódott igazságért új perfelvétellel a világ elégtételadó ítélete elé terjesszem. A regény a magam sorsának nehéz évei miatt még ma sem készült el, de az utókor kihunyó figyelmét máris sikerült felélesztenem, mert hat évvel ezelőtt írt első Flóra-cikkem óta egyre-másra kerülnek nyilvánosság elé Flóráról emlékező írások. Flóra arcképe szobámban függ, és könyörgő szemeit ideges és hiábavaló járás-kelés közt egyre rám függeszti, mintha ettől rettegne, hogy kezembe letett sorsa megint célját vesztve hull a felejtésbe, s az igazságszolgáltatás vak kapui ismét becsapódnak sikoltó panaszai előtt. Ezt a bő selyemszoknyából kibimbózó szép ifjú leányt a magyaros bársonymellényben és csipkés ingblúzban Barabás mester kecses rajza őrzi meg nekünk; annyi híres költeménnyel dicsért kis kezében drága irattekercset tart, arcán egyszerre ül a komoly írónő öntudatossága s egy szép és szomorú gyermek megható gyengesége. A kép a Hölgyfutár olvasóinak készült ajándékba, s a tizenhé éves költőnőt külön cikk is így dicséri: »Flóra, az irodalom e kis földi tündérkéje, ki aranyat, ezüstöt, drága gyöngyöket hordogat elő kék tengerszem fenekéről, egyesíti arcában a földet s eget. Szemeiben az erő, ajkaiban a gyöngédség. Ez a kép teszi mesterré Barabást, mert tökéletesen kifejezi a belül lakó lelket«.

Ha Flóra emlékét csak versei őriznék, keveset tudnánk meg élete folyásáról. Költészetében semmi konkrétum, semmi nyoma gazdag előkelőségnek, felhők, madarak és kis virágok szépségén elmerengő dalaiból ítélve azt hihetnénk, hogy szerény vidéki lányka dalolta ki a tavasznak egyszerű szíve örömét. Verseiben a tiszta s önmagáról alig sejtő ifjúság próbálgatja isteni szárnyait. Jólét és pompa nem tette Flórát igényessé, csak boldog gyermeki hitét erősítette, hogy az élet szép és jó, s ő szerencsés kiválasztott, mert szavakat kapott, hogy erről a szép és jó világról énekelhessen. Erőt és realitást a sorscsapások sem tudtak adni neki, csak hangjának dallama mélyült, s az évekkel melankóliája lett egyre nehezebb. A valóság hol túl fényes, hol túlságosan rettenetes volt az ő gyengéd szíve számára! Isteni kegyelem és elszánt keserű férfierő tudta volna csak költészetté emelni e szédítő végleteket, melyeket neki csak átélnie adatott. Lelke csak kedves szépségek és csendes bánatok nyomását fogta fel, talán tudta, hogy boldog, s azt is, hogy szerencsétlen – de hogy tudhatta volna, milyen mélységesen az! 

Még írástudatlan, kicsi gyermek volt, mikor már verset mondott tollba egy lelkes rokonnak, a különös csodagyermek Madách Imre öccsét szerette, akit még késői korában is egyetlen szerelmének nevez! Pedig mikor Madách Pál, Kossuth hős futárja meghalt, Flóra mindössze 12 esztendős. Tizennégy éves, mikor első költeménye megjelenik a Hölgyfutárban, Szemere Pál volt leghívebb pártfogója, ki 70-ik születésnapjára készült arcképét rajongó dedikációval ajándékozta a kislány-költőnek. És nemcsak férfiköltők, írónők is versengve üdvözölték hódoló költeményeikkel Flórát, »kinek édes lényéhez irigység el nem ér«. Első verskötetéről Gyulai Pál ír terjedelmes kritikát, Flóra ekkor már Tóth Kálmán felesége, azé a Tóth Kálmáné, kiről Gyulai úgy ítélkezett, hogy »Petőfit utánozva kényszerült zseniális lenni a lángész egyetlen szikrája nélkül«. Flórát viszont így jellemzi a józan, s írónőkért éppen nem hevülő Gyulai: »Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő jól választá körét, s érzi, hol a költészet forrása«.

Hosszan beszéltem már a híres szerelemről is, mellyel a szegény, de ünnepelt költő körülrajongta Majthényi Flórát, a »nagyvilág fényessorsú leányát«. Tóth Kálmán a költészeten túl minden külsőségben is szívesen utánozta Petőfit, és ehhez a stílushoz persze szervesen hozzátartozott egy gazdag hölggyel való házassági ambíciója is. Egy régi feljegyzésben olvasom, hogy Majthényi Flóra szerelme miatt éppoly éles harcban állt szüleivel, mint annak idején Szendrey Júlia, s mikor Flóra erre az érdekes analógra felhívta Kálmán figyelmét, a feljegyző szerint Kálmán indulatosan felfortyant, hogy: »de én nem vagyok ám a kiskőrösi mészáros fia, hanem nemesember!Ş Ez az adat azért is érdekes, mert jól tudjuk, hogy Tóth Kálmán, aki valóban grófi intéző fia volt, mindig a nép fiának, sőt csizmadia fiának vallotta magát! A feljegyző szerint mégis nemességre való hivatkozással törte meg a kevély szülők szívét, más hagyományok szerint azonban Kálmán csak azért vehette feleségül Flórát, mert a gazdag szülők váratlanul tönkrementek. Nehéz eldönteni, mit ért egy gazdag ember tönkremenetel alatt? Mert Flóra előkelő apja még évekkel később is hintósan, frakkosan utazgatott Európában, és Hamburgban híres könnyelműséggel vesztett sok nehéz ezreket, amikor már Flóra fiacskája, Tóth Béla is a világon volt.

Flóra és Tóth Kálmán megismerkedéséről és szerelméről rengeteg anekdota él még ma is. Megismerkedésük állítólag úgy történt, hogy Flóra szeszélyes ötletből egy közös barát közvetítésével páholyába hívatta Tóth Kálmánt, akire mint a Vadrózsák híres költőjére kíváncsi volt. Kálmán azonban kevélyen rázta üstökét s nem ment, mondván: mágnásokkal ő nem ismerkedik! Pár nap múlva azonban véletlenül összetalálkoztak a Váci utcában, – maga az a Tóth Kálmán? maga a Flóra – mondták egyszerre, s a végzet kerekei megindultak.

Egy kortársnő, Veres Szilárdka emlékirataiban hódításai és élményei közt megemlékezik Flóráról is, innen idézem, milyennek látták őt korabeli barátnői? »Anyja nagyon gazdag volt, Kállay lány, a színlapot is házukhoz járatták. Flórának szerfölött érdekes arca nagyon halavány volt, ez vagy vérszegénységnek volt a jele, vagy talán az is járulhatott ehhez, hogy naponta nagy mohósággal szívta magába a még nedves színlap nyomdafestékének szagát, széleit szájával csipkedte le, és krétát is szeretett enni«.

Ma már szinte megérteni is nehéz, hogy a nyolcvan év előtti piros arcú vidéki kislányt miért önti el az irigység oly csekélységért, hogy Flóráék még a színlapot is házukhoz járatták! Tóth Kálmán vonzalmáról is tud Veres Szilárdka, erről ezt az anekdotát jegyzi fel: »Akkoriban igen különös jelenetet beszéltek róluk. Azt ugyanis, hogy Flóra vizet hozatott két pohárban s e szavakkal lépett az érte rajongó fiatal költőhöz: anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk és együtt halunk meg. Tóth Kálmán rögtön ráállott, Flóra fehér port hintett a poharakba, és megitták. Mikor egy idő múlva a költő már erős fájdalmakat vélt érezni, Flóra felkacagott: hiszen csak cukor volt! Ez eset után Tóth Kálmánt barátai le akarták beszélni, úgy találták, hogy ezen tréfa szívtelenségre vall, de ő állhatatosan megmaradt szándékánál«.

Nem tudnék pontosan felelni arra, hogy az ez állhatatosság meddig tartott?, de köztudomású, hogy házasságuk rövidesen felbomlott. Első évben még híres irodalmi szalont tartottak Szerb utcai lakásukban, ahol nemsokára a kis Béla kacagása verte fel a csendet; de egy öreg barátjuktól azt hallottam, hogy a házasok már nem sokkal a gyermek születése után elváltak, az öregúr úgy tudta, hogy Flóra nehéz szülése miatt megirtózott férjétől. Viszont Alszeghy Zsoltnak, ki utolsó pártfogói közé tartozott, az öreg Flóra maga mesélte, hogy férje durva tettlegességei elől kényszerült hazamenekülni anyjához, és mert Kálmán csak ivott és kártyázott és semmit sem törődött családjával. Akkor történt az a szomorú botrány, hogy a képviselő Tóth Kálmán a nagyanyja lakásán betegen fekvő kisfiút rendőri karhatalom kényszerével vette el anyjától, csak hogy Flórát visszatérésre bírja. Flóra ebben az évben egy verseskötetet adott ki Elégiák kisfiamhoz címmel, ez a kötet végig egyetlen sikoltás, a gyermekétől megfosztott, kétségbeesett anya sikoltása, és vád, vád a rossz férj és rossz apa ellen. Tóth Kálmán ekkoriban már a nemzet nagy költője volt, nagysikerű drámák szerzője és befolyásos politikus, Flóra legfeljebb szűk családi körben terjeszthette a kis verses vádiratot, – hogy az irodalom és hivatalos közvélemény mennyire megbotránkozott rajta, bizonyítja, hogy még évek múlva sem akadt egyetlen cikk- vagy életrajzíró, aki Flórának ily című könyvéről tudni akart volna. Nyilvánosságra került adatokból csak annyit lehet megállapítani, hogy ötévi házasság után Tóth Kálmán »visszaköltözött régi szállására» és hogy 1868-ban, 12 évi házasság után törvényesen is elváltak. 

(Folytatjuk)

 

Rádióelőadás a költőnő századik születésnapján. Megjelent a Nyugat 1937. 9. számában. (Olvasható az Elektronikus Periodika Adatbázisban)