Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
– Bár a Kis-Küküllő menti Sóváradon született, Nyárádgálfalva és Csíkfalva jelentette gyermekéveinek első színterét. Milyen emlékeket őriz a két településről, szokott-e visszajárni?
– Gálfalváról és Csíkfalváról ma is szeretni való emlékeim vannak. Gálfalván kezdtem iskolába járni, ez nagy élmény volt és maradt, holott tanító apám mellett nem volt idegen számomra a könyvek, az írás, a tanulás világa. Egyáltalán: tudni – ez nagy megbecsülésnek örvendett mind a Király, mind a Vass családban, ahonnan származom. Kevés cimbora nevére emlékszem Gálfalváról, de a Harai Andráséra igen. Ő készített nekem egy remek, „égigvivő” nyilaspuskát, afféle számszeríjat. Árva volt András, úgy emlékszem, s a nevét versben is megörökítettem. A Kék farkasok főszereplőjét meg egyenesen Kis Harai Mihálynak hívják. Csíkfalva több s erősebb, meghatározóbb nyomot hagyott az életemben. Ott telt valójában az igazi gyerekkorom, ott kezdett emberformám lenni, az első nagy barátságom is oda köt, Incze Dénes padtársamat jelenti, aki Dugó néven szintén ott a regényben. Csíkfalván kezdtem érteni, mi is történik körülöttünk, velünk, az emberekkel, a hozzánk hasonló tanügyi „dolgozókkal”, akiket távol tartottak a szülőfalujuktól – vidéküktől, igen pontosan kidolgozott „kágébés” tervek alapján. Nyolc évig éltünk idegen házakban, idegenként, holott az apám népszerű, tevékeny ember volt, valóban szolgálta a közösséget nagyenyedi kollégiumi szellemben; énekkar, tánccsoport, olvasókör ifjaknak s öregeknek… Csakhogy: mégsem voltunk odavalósiak! Visszajárni e két faluba nem nagyon szoktam, de ottani élményeim, benyomásaim, tapasztalataim sok írásomban szerepelnek. Irgalmatlanul szegények és kiszolgáltatottak voltunk… És a barátok is többnyire városra költöztek.
– Aztán jött Sóvárad és Szováta, az egyetem előtti iskolásévek, a tanítói-tanári környezet hétköznapi aggodalmainak lecsapódása, a Sztálin-korszak, ötvenhat, kollektivizálás. Mire emlékszik az 1950-es évekből?
– Ötvenes évek? Lássuk csak tömören: elhurcolják Vass nagyapámat a Duna-csatornához. Apám minden próbálkozása, hogy visszakerüljünk Sóváradra, hat éven keresztül meghiúsul. Nyaranta mezei munka. Kollektivizálás magas fokon, amiről csak manapság tudok igen sokat, miután kezemhez kerültek az akkori dokumentumok. Az ötvenes évek első fele: az alapvető rettegés, tulajdonképpen a holnapi naptól. Nem részletezem, túléltük, legfennebb azon lehetne morfondírozni: hová jutottunk volna, ha mindaz nem úgy történik… De aztán az ötvenes években volt Ötvenhat is! Osztályfőnöknőnk azt mondta remegve: – Álljatok fel! Magyarországon kitört a forradalom! A hatodikosoknak nem szabad elmondani, ők még kicsik! – Mi hetedikesek voltunk. Akkortól számítom felnőttnek magam. Aztán jött a középiskola Szovátán. Meg sem próbálok szemelgetni az emlékek között. Forrófejű, elragadtatott diák voltam, mindenben nyakig benne, állandóan szerelmes álmodozó, a szó szerint nyomorúságos körülmények ellenére. Remek volt, sok baráttal, jóra való és nemes szándékkal, szívszaggató és felemelő szerelmekkel. Én közösségi ember vagyok, mindig szerettem a csapatjátékokat. Ott lettem azzá lényegében, aki vagyok.
– Első nyomtatásban megjelent verse? S mit írt még kisiskolásként, ami sosem jelent meg?
– Első versem 1963-ban jelent meg az Utunkban, a május 1. tiszteletére szerkesztett ifjúsági oldalon; akkoriban szokás volt így és ilyen feltétellel „bebocsátani” az ifjú tehetségeket az irodalomba. Különben tízéves korom óta írok, első megjelenésemig szekérderéknyi papírt pusztítottam, volt ott vers, próza, még paródia is. Heveny Petőfi-, Arany-, Ady-fertőzésen estem át, míg megjelenhető szövegeket lettem képes írni, és bevallom: gyönyörű iskola volt, még egyszer szívesen végigcsinálnám. Tudom ajánlani.
– 1962-66 között orosz-magyar szakos hallgató a kolozsvári BB egyetemen, s a város pezsgő irodalmi életének egyik aktív tagja. Kik voltak akkori szellemtestvérei, milyen volt Kolozsvár a 60-as évek elején?
– A mi Kolozsvárunk pezsgett. Írtunk, színt játszottunk, fociztunk, „fennforogtunk”. Feltámasztottuk halódó állapotából a Gaál Gábor irodalmi kört, s az egyetemi magyar nyelvű színjátszást – akkor, amikor nem jóféle szelek fújtak. Nem is vették jó néven tőlünk ezt a nyüzsgést az erre szakosodott „felügyelők” – ám ez egy másik beszélgetés témája lehetne. Amúgy sem érdekeltek az akadályok. Vonzereje volt a „bandának”, levegője egy levegőtlen korban, s ez szemet szúrt irigyeknek és másoknak természetesen. Kilógtunk a sorból, de nem is csoda: ugyanazon az évfolyamon tanult Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Apáthy Géza, Znorovszky Attila, Tömöry Péter, Zsehránszky István, Balázs András, Rohonyi Zoltán, Molnár Szabolcs és hát szerénységem is – meg aki még kimaradt a felsorolásból. S itt csak a bölcsészekről szóltam. Kolozsvár pedig épp nekünk való volt akkoriban, méreteit s hangulatát tekintve. Volt benne egy-két lerobbant csehó, olyan is, amelyikben vak cimbalmos játszott hangszerén, s énekelt első világháborús nótákat. Kicsi volt a város, barátnéinkat nem kellett órákig csalogatni, hogy kijussunk a zöldbe; fürdeni lehetett a Szamosban, rendesebb helyeken még hitelben is fogyasztottunk. Világ közepe. S a legfontosabb: a Szentegyház utcai Cafébarban valódi írók asztalához ülhettünk kávézni.
– Felsőbánya – ha rövid időre is – tanárságának kezdetét, de ugyanakkor végét is jelentette. Innen előbb az Előréhez, majd az Utunkhoz „szegődött”. Utóbbihoz fűződő „szerelme” eltartott évtizedekig; mivel magyarázza ezt?
– Életem java az Utunknál telt, valóban. Író vagyok, mi sem volt szerencsésebb, mint irodalmi lapnál dolgozni. Úgy gondolom, jó szerkesztő voltam, s ebben – írói munkámban sem – ott nem akadályoztak. Azt is gondolom, hogy e töretlen munkaviszony csak úgy alakulhatott ki, hogy feljebbvalóim megsejtették: fölösleges lenne olyasmire kérni engem, ami az erkölcsi rendemmel ellenkezik, mert úgysem tenném meg, s ebből mindnyájunknak csak kára származhatna. Meg hogy utasítást eleve nem fogadok el. Békén teltek az esztendők, a szokásos kis kellemetlenségeket leszámítva. Az Utunk–Helikonnál azért voltak nehezebb pillanatok is, de olyankor meg valamire való ember nem hagyja cserben sem a társait, sem a jobbacska idők helyszínét.
– Ön nemcsak költő és író, de fordított is románból, oroszból, lengyelből, franciából, bolgárból és más nyelvekből is.
– Külföldi szerzők közül csak kedvenceket fordítottam, és nem sokat. Ez nálunk nehéz és esetleges vállalkozás volt annak idején. Egyrészt igen nehéz volt megfelelő anyaghoz hozzájutni, másrészt Magyarországon egy jelentősebb lepkebukfencet is azonnal lefordítottak, ha valamelyik szemrevalóbb irodalomban történt. Orosz, grúz, belorusz, lengyel, bolgár, japán verseket sikerült találnom, melyeket odaáti profi műfordítók még nem „ettek meg”. De ha nálunk műfordítóként lehetett volna tengetni az életet, másként is alakulhatott volna munka- s életrendem.
– És mit fordítottak más nyelvre az Ön műveiből?
– Versválogatás jelent meg tőlem román nyelven a nyolcvanas években Paul Drumaru jó fordításában, Oastea uitată címmel. Lefordították és megjelent egy elbeszéléskötet is Ţărmul veşnicei zăpezi címmel, no meg a Kék farkasok is megvan románul. A verseimből még – tudtommal – fordítottak német, angol, finn, svéd, lengyel, ukrán nyelvre is, ezek különböző folyóiratokban vagy antológiákban jelentek meg.
– A Király család köztudottan költő család: vagy írnak verset vagy mondanak. Előny-e vagy hátrány a gyerekeknek, ha a szülők már rég „befutottak”?
– Erre a fiaim adhatnak megfelelő választ. Nekem személy szerint igen jóleső perceket szokott szerezni a tudat, hogy ilyen, valóban nem mindennapi helyzet alakult ki a családban. Nincs légüres tér közöttünk s köröttünk, s mi tagadás: ez nagy öröm. Amint látom, egyikünk sem ismeri az irigységet, fél szóból – vagy anélkül is – értjük egymást. Ezt én minden tisztességes alkotónak kívánni tudnám. Aki tudja, csinálja utánunk, nem bánja meg.
– Régóta Kolozsváron és Sóváradon él a család, mikor itt, mikor ott, ez az Ön(ök) földrajzi szülőföldje. Hol van a szellemi szülőföld?
– A szellemi szülőföld végtelen is lehetne, de akármilyen zavaró is földnek nevezni – kiegyezhetünk. Azért én inkább szellemi hazát mondanék, amelyben természetesen ott van a szent magyar költészet mindenestől, de az emlékírók – főleg az erdélyiek – mindenképpen. Aztán a prózaírók… – de ne folytassuk. Szellemileg nyilván ők a szülőim, ébren tartóim. De ez a szellemi haza, birodalom nagy erőfeszítések árán épül, nem eleve adott senki számára. Azért megtartó, mert naponta tenni kell a megtartásáért, a megvédéséért, nem lanyhulhat a figyelmünk. De a haza fiának lenni – ehhez semmi sem hasonlítható.
– Gondolt-e arra, hogy legsikeresebb prózai alkotását, a Kék farkasokat (1972) – amely egyébként epikai formában megírt „otthonfelejtett gyermekkor” – 40 év után tovább lehetne folytatni?
– Gondoltam rá, de elálltam a szándéktól. Saját csapdámba esnék. Mintha ifjúkori szerelmet akarnék újjáéleszteni. Nemrégiben a szovátai zöldségpiacon egy ifjú ember – aki éppen csíkfalvi zöldséget árult –, miután véletlenül tudomást szerzett a kilétemről, elmondta, hogy a nagyapja (!) a kezébe nyomta egyszer a Kék farkasokat, mondván: „Ezt pedig tessék elolvasni, mert rólunk és nekünk szól”. Hát mért kellene folytatni ezt? – kérdem, őszinte jóérzéssel. Esetleg másikat írni…
– Eddig megjelent műveinek 70 százaléka vers és 30 százaléka próza. Merre fog billenni a mérleg nyelve a közeljövőben, min dolgozik jelenleg?
– A mérleg nyelve nem billen másfelé. Annyian s annyiszor írták rólam, hogy költő vagyok, hogy most már ekként kell élnem az életem. Másrészt, még nem hagyott el a versírás, csak ijesztget időnként. Mostanában azonban még ezzel is felhagyott. Úgy tetszik, a Gondom Viselője nem neheztel rám. Különben van befejezetlen prózai írásom nem is egy, de ameddig verset tudok írni… Nemrégiben azt válaszoltam egy hasonló kérdésre: a próza a ruhám, a költészet a bőröm.
– Ha akarja, ha nem, lassan belép a 70-esek „csapatába”. Hol, mivel és kivel szeretné megünnepelni ezt a tisztes kort?
– Válaszom népies, amolyan diófa alatti: ahogy esik, úgy suppan.
– A Sóvidék szülöttjeként milyen kapcsolatot ápol ezzel a vidékkel?
– Sóvárad mindig s mindenütt a szülőhelyem. És én kérem szépen ma is abban a szobában alszom el s ébredek az esztendő nagyobbik felében, amelyikben születtem. S amelyikben Vass nagyapám született. Itt szép mondatot lehetne kanyarítani az állandóságról, a megtartó erőről – de minek? Fő, hogy van. S hogy nem rossz érzés, ha szülőfalum nevét elég gyakran emlegetik, épp velem kapcsolatban (is)…