Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nem egészen egy év teltével újra itthon állít ki Simon Endre és Simon Zsolt. Most a csűrszínházi események fontos rendezvényeként Mikházán nyílt kiállításuk. És meg is lepték művészetük ismerőit, hiszen teljesen új anyaggal álltak elő. Szinte mindenik kép az idén született, és ha tavaly Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában és a Bernády Házban azt mutatták fel, ami a festészetükre jellemző, ezúttal fa- és linómetszetekkel bizonyítják, mennyire gazdag és fekete-fehérben is milyen színes, látványdús az a világ, amelyet alkotóként elénk tárnak. Hogy Zsolt grafikázik, az nem meglepő, elvégre ő elsősorban grafikusként vált ismertté és elismertté. A pasztellben, olajban és más festői megnyilatkozásokban remeklő Endre azonban talán még sosem jelentkezett egyszerre ennyi grafikával, és érezhető, hogy felszabadultan, nagy kedvvel műveli a fametszést, ami ha nem is ismeretlen számára, mégis kihívás, alaposabban, elmélyültebben kiaknázandó terület, amelyet sose késő meghódítani. A fiatalabb Simon esetében, akit inkább az absztrakttal szoktunk társítani, az a szokatlan, hogy ennyire megfogta a tájélmény és azt oly míves szuggesztivitással, a hagyományokból oly mélyen merítve vetíti ki magából. Ezen a tárlaton különben még nyilvánvalóbb, mint bármikor, mennyire egy tőről fakad apa és fia művészete. Ihletforrásaikban, törekvéseikben is sok az azonosság, közben pedig mindketten saját útjukat járják, úgy őrzik folyamatos munkával, alkotói következetességgel megszerzett helyüket nemzedékük élvonalában, hogy újító, kísérletező kedvüket csöppet se fogják vissza. Ez akkor is igaz, ha első pillantásra a mostani metszetek nem az újítást, inkább a tradíciót juttatják a néző eszébe. De ha többet időzünk egy-egy kép előtt, kiderül, ismét alkotói játék, egyfajta kísérletezés tanúi lehetünk: mindkét művész azzal próbálkozik, hogyan tud szabálytalan formákból, látszólag összefüggéstelen elemekből a teljesség illúzióját keltő, valósághű, harmonikus, dekoratív képeket alkotni. Részlet és egész, absztrakció és reális ábrázolásmód viszonya természeti szekvenciákat felkínáló fametszeteken? Igen, és nem is akárhogyan. A szokásosnál nagyobb lapokon. A „dúcok” külön erre a célra előkészített réteges lemezek lehettek, megfelelő eszközöket is kellett találni megmunkálásukhoz. A festő nyilván a fia hatására fogott vésőt és más metszésre alkalmas szerszámot a kezébe, az újabb alkotói izgalmakat kiváltó vírus pedig végleg meg is fertőzte. Persze az ecsetet se tette le végleg. De így egy eddig kevéssé ismert arcát, tehetsége rejtőzködőbb megnyilvánulását is sikerült felszínre hoznia. Az ötvenedik életévét nemrég töltött Simon Zsolt pedig ugyancsak bizonyította, mennyi érték, ezután felmutatandó tartalék, művészi kellék lehet még a tarsolyában. Ezért a kiállításért is érdemes kiutazni Mikházára.