Ráduly János illatozó kenyeréről

Ráduly János túllépett a bűvös százon, ez ugyan nem az életkorát jelzi (hiszen 1937-ben született, október 27-én éri el a „csak” nyolcvanat), hanem a neve alatt megjelent kiadványai számát. Nemsokára a száztizediket is dedikálhatja. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert voltaképpen füzetek sorát jelenti,  a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit:/ Folyton belebotlom a/ Nagy szegénységbe”. Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy háza állni tudja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, sőt tetszetős is legyen. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait, de a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is.

A századik kiadvány első része a diktatúra utolsó évében még aktív kibédi pedagógus („vakációs”) naplóját tartalmazza. „1989. július 23-án este fáradtan dőltem ágyba, s az eltelt napi eseményekre gondoltam. A kenyérért, más élelmiszerek vásárlásáért való sorállások jutottak eszembe. Mit tegyek? Döntöttem: holnaptól naplót vezetek, legalább egy hónap eseménysorait rögzíteni fogom. Egyrészt magamnak, másrészt az utókornak – okulásul. Így született meg a Jajkiáltások a fehér papíron írásom. Öt hónap múlva jött a történelmi fordulat, s a következő esztendő elején a kézirat közlésére gondoltam. Már gépeltem az anyagot, de a marosvásárhelyi márciusi események szétfoszlatták az elképzeléseimet.

A mostani közlés azt érzékelteti, hogy én, a vidéken élő értelmiségi miként éreztem magamat abban a társadalomban, amely – szerencsénkre – jórészt múlttá vált. A második, A szerző 100 könyvének jegyzéke igazolja, hogy a pennaforgatáshoz percig sem lettem hűtlen. Sőt, tudásomat a legmostohább körülmények között is folyton gyarapítottam. Így most – el kell árulnom – a százegyedik könyvem kérdésköre köti le a figyelmemet.” (Jelzésértékű sorok)

Érdeklődési körének szélét-hosszát-mélységét jelzi az alábbi felsorolás a két elmúlt esztendő terméséből: 

2015: Őstörténet és rovásírás; Székely népmondák. Csombod vára tündérei; Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata; A vargyasi rovásemlék; Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjából; Makfalva két régi rovásemléke; Jajkiáltások a fehér papíron (Benne: Napló 1989. július 24. – augusztus 23. és A szerző száz könyvének jegyzéke 1975–2015). 

2016: Könyvek világa. Kritikák, recenziók; Táltos csillagok. 101 haiku; Énekeltem a bivalynak. 105 félperces történet; Veronica Porumbacu: Másféle játék. Versek. Válogatta, fordította Ráduly János; Négy erdélyi rovásemlékről; Főzőcske (Gyermekvers, kifesthető füzet); Élettér falun (Írások a közművelődésről); Aki találkozott a néppel (Írások a közművelődésről).

A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élőbeszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stíljét, „narratíváját”.

A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete.

Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabdaedző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles ölelésű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben és az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik.

Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek a napló 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. 

(…) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyől, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel)..

Egyetértően bólintok.

Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (…) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg.

– Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett.

Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza.

Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés ’leltározásával’ készülök el.

Az ebédünk lucskoskáposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a Nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk.

Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”

Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az álla-tokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ’megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.

Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.

Lefekszem, de furcsamód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.

 – Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente,/ mikor a Nap/ hozzánk ismét/ visszatér,/ friss, akár a/ kemencéből/ most kiemelt/ sült kenyér.

A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”

A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér.