(M)ilyen gazdagok vagyunk?

Nagy a csend Sütő András körül. Marosvásárhelyre tervezett szobrát az író 90. születésnapjára se készíttette el, állíttatta talapzatra városa. Elkészül-e valaha? Őrzi-e majd egyáltalán vásárhelyi köztéri alkotás az emlékét? A jelenlegi hozzáállás szerint aligha. A Kossuth- és Herder-díjas szerzőről egyre ritkábban beszélünk, kezd kiesni a köztudatból. Ez olyankor is jól érzékelhető, amikor a nevét viselő baráti egyesület koszorúzást, megemlékezést szervez Sütő András születése vagy halála évfordulóján a református temetőben. Mind kevesebben vannak jelen a főhajtáson. Arra számítottam, hogy a június 17-i kerek évforduló táján megelevenedik körülötte a közemlékezet. Tévedtem. Hiába érdeklődtem többfelé is, hogy rendeznek-e valamilyen jubileumi megnyilvánulást, amely ismét a figyelem előterébe hozná az írói hagyatékot, majdnem mindenütt negatív választ kaptam. Maradtam azzal az információval, amelyet néhány hete hallottam Kilyén Ilka művésznőtől. A fáradhatatlan értékőrző és -teremtő előadóművész olyan emlékestet kezdeményezett, amelyen színész lányával, Ritziu Ilka Krisztinával szólaltatnak meg részleteket Sütő András műveiből. Ennek biztos sokan örülnek, külön is szólunk majd róla. De az a jóslatom sem vált be, hogy a jubileumot kiadói esemény is jelzi. A napokban zajlik a 88. Ünnepi Könyvhét az anyaországban és pár erdélyi helyszínen is. Rengeteg rendezvényen közel háromszázötven könyvújdonságot kínálnak a közönségnek. Örvendetesen nagy a romániai magyar szerzői jelenlét a programban. Sütőt sehol se találom a névsorban. Tudom, a témában tájékozottak jelezték is, hogy Sütő Andrásnak nincs kiadatlan írása, kézirata. Életművének, írói örökségének, emberi, közéleti, alkotói attitűdjének az újraértékelése várat magára. Munkáinak kritikai kiadása még nem jelentett akkora kihívást az irodalmárok számára, hogy el is kezdjék ezt a nagyon időigényes munkát. Vagy legalábbis nem tudunk róla. Pedig életében egész sokan foglalkoztak az író műveivel, és öregbítették szakmai hírnevüket ekképpen. Most mindenkinek kényelmesebb a csend? Ilyen gazdagok lennénk, hogy elhallgathatjuk a valós értékeket is, ha azokat netalán vitára késztető, kényesebb jelenségek is terhelik? Majdnem három év eltelt már, mióta itthon a legutóbbi valóban komoly, érdemi tanácskozás a Sütő-témakörben lezajlott. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen rendezett műhelykonferencia anyaga utóbb Lázok János szerkesztésében kötetben is megjelent. Erre gondolva kölcsönöztem tőlük a címet is mai soraim élére, hiszen azon az eszmecserén sok fontos és megszívlelendő felvetés elhangzott. Ez az írásom csak jelzés szeretne lenni, hogy ha olykor nehezünkre is esik, ne feledkezzünk meg az ilyenszerű feladatainkról se. 

 

***

 

A nyomatékosítás kedvéért ismét felidézünk néhány gondolatot a konferenciát és a könyvet kezdeményező Sütő-szakértő Lázok János konklúzióiból. 

„Ha az életmű legjelentősebb teljesítményeit nem akarjuk érinthetetlenül elhelyezni az első értelmezések dísztárolójában és ünnepi albumaiban, tudomásul kell/kellene végre vennünk a kommunista diktatúra idején rögzült, egyértelműen ideologikus befogadói elváráshorizontok meg- változását is. 

Abban az új politikai-társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet. 

Ilyen szempontból izgalmas szellemi kihívásként fedeztem fel a konferencia egyik előadásában (lásd kötetünkben) annak az alkotáslélektani paradoxonnak a kifejtését, amelyet a szerző (Szász László) a Sütő-életmű – kiemelten a Csillag a máglyán vonatkozásában – az »önkritika és az önrevízió művészi gesztusaként« határoz meg. Gondolatmenete szerint a dráma konfliktusa tulajdonképpen paradox szerkezetű énprojekció: a konfliktus kifejtésében »elárulja magát az ihlet állapotában elrejtőző alkotói identitás, Sütőnél sajátos Janus-arc, Kálvin és Szervét összegyúrva«. Szász László olvasatában a személyiség belső feszültségeinek ez a megkettőzött kivetítése a szerzői alapélményt nem mimetikus jellemekben fejezi ki, hanem egymásba áthatoló, megszemélyesített lírai képmásokban, következésképpen ezek harca »az alkotó identitásának ellentmondásairól, rejtőzködő attribútumairól is vall… Én-tapasztalatait és társadalmi-történelmi felismeréseit Sütő András két, ellentétes személyiségtípusnak osztotta ki a drámában« (v.ö. Szász i.m. 124, 126.). A Sütő-életmű újraértelmezésének arkhimédészi pontját jelöli ki ez a gondolatmenet Szász László dolgozatában. Az újragondoló-újraértelmező erőfeszítések legtöbbet ígérő tendenciája feltehetően ennek az ambivalenciának az árnyalt kifejtése lehet: a kutatás remélhetően ennek révén tud majd igazán újat mondani az életműről. Az alkotói világkép hetvenes évekre eső paradigmaváltásának ez a dialektikus megközelítése végre tisztázhatná, hogy a szerző hatalomközeliségének előzetes indítékai és tapasztalatai hogyan függenek össze Sütő közéleti állásfoglalásainak hatalomkritikájával, illetve az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó művek latens önkritikájával.”