Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-07-05 13:14:46
Mióta verset írok
már-már idétlen tréfa,
hogy a keresztapámat
úgy hívták: Költő Béla.
Nagynéném férje volt ő,
és tényleg összehordott
időnként annyiféle
valószerűtlen dolgot.
De mit sem számított ez,
mert úgyis mindenképpen
Költőként szerepelt ő
a keresztlevelében.
És arrafelé volt még
néhány család poéta,
családfájuk is volt tán,
csak nem volt hozzá létra.
Így hát fogadjuk el, hogy
olyan ez, mint a többi,
kovács, szabó vagy borbély,
és ki a verset költi.
Igaz, hogy nem lépett be
sohasem a közösbe,
s csak két ökrével társult,
nem állt másokkal össze.
Néha a két ökörnek
ostorral odamondott,
nézte a falu népe
a magányos bolondot.
Erdőre mentünk ketten,
vacogtam pirkadatkor,
a fák között sötét volt,
de fénylett kint a vackor.
Fanyar idők lehettek,
éppen mint a vadalma,
mégsem magától hagyta
az ellenállást abba.
Jövőnek dolgozott-e?
Vagy inkább csak a múltnak?
Már elrothadt a vackor,
s a vadalmák lehulltak.
Mert végül is megunták,
hogy folyton dirmeg-dörmög,
és elvették a földjét
s a két szomorú ökröt.
A vasútállomáson
takarított naponta,
s mint erdőről a vackort,
onnan is hazahordta,
amit csak elhullattak,
vascsavart, dróttekercset,
s őrizte mindhalálig,
akárcsak én a verset.
Még úgy gondoltam akkor,
hogy micsoda bolondság,
ládában gyűjti össze
egy különc a koloncát.
Pedig lehet, hogy közben
egy mozdonyra valója
kitelhetett belőle,
s azzal ment el dohogva.
Most már beülnék ismét
egy rossz szekérderékba,
de hol van Költő Béla,
s hol van vastartaléka?
(Marosvásárhely, 2012. február 23.)