MAMŰ-idő-függések

A MAMŰ betűszó eredetileg egy Marosvásárhelyi Műhely jelentésű, korábban Műhely Alkotókör vagy Műhely Csoport néven jelentkező, 1978 körül kibontakozó és 1980–84 között felgyorsult aktivitással tevékenykedő képzőművészeti csoportosulást jelölt. Elekes Károly, Garda Aladár és Nagy Árpád voltak azok, akik olyan közös művekkel léptek a nyilvánosság elé, amelyekben a későbbi MAMŰ szellemisége markánsan megjelent.

A MAMŰ betűszó eredetileg egy Marosvásárhelyi Műhely jelentésű, korábban Műhely Alkotókör vagy Műhely Csoport néven jelentkező, 1978 körül kibontakozó és 1980–84 között felgyorsult aktivitással tevékenykedő képzőművészeti csoportosulást jelölt. Elekes Károly, Garda Aladár és Nagy Árpád voltak azok, akik olyan közös művekkel léptek a nyilvánosság elé, amelyekben a későbbi MAMŰ szellemisége markánsan megjelent.

Immár 35 éve, tehát 1978-ban történt az az ősmaműsök által létrehívott művészeti akció, amelyet Kapcsolatteremtés címen dokumentált a kezdeményező Elekes Károly és amire ma az Idő-függések égisze alatt egy installációval emlékezik. Magam a korai MAMŰ-történet egyik legfontosabb eseményének a Selmeczi János hegedűművész által a Mikházi Általános Iskola egyik osztálytermében, 1980-ban megszervezett kiállítást tartom. Ez volt az első nyilvános – még ilyen néven nem nevezett – MAMŰ-tárlat. A kiállítást megnyitó Markó Béla, akkor még mint költő, szerkesztő, a tárlat kapcsán egy tágan értelmezett művésznemzedék kiteljesedő munkásságának hiteles antológiájáról beszélt:
„Csoportfénykép azokról, akik minden valószínűség szerint az elkövetkezendő évek, évtizedek művészeti törekvéseit meghatározzák majd körülöttünk”. Arról az Ötödik évszak című antológiáról volt szó, amelyet a későbbi MAMŰ első fontos kiadványának tekinthetünk. A Marosvásárhelyi Műhely MAMŰ betűszóval való nyilvános megnevezése Ágoston Vilmos író-esztéta érdeme, aki ebben az időben a csoport teoretikusa volt. A Hét, 1981. április 17-i MAMŰ – PÁKK – ÉS – CHICHIŢA. című cikkében a következőket írta: „A Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) alkotókör programja senkit sem kényszerített arra, hogy a Mezőt zöldnek lássa. (…) A művészek a body art-tól, a fotó, szín, tér, idő, anyag, sőt még a hanghatások és az irodalmi eszközök segítségét is megtalálva, olyan közös nagy mezőt alkottak, ahol mindenki megőrizte egyéni szemléletét, látásmódját.”

A Marosvásárhelyi Műhely nem adott ki manifesztumot, hanem egy úgynevezett keretprogramot hirdetett meg a vásárhelyi művészek körében. Az első keretprogram (1980–1981) a korszaknak megfelelően – írja Novotny – erősen kollektív-totális, kísérleti, „aktivista-produktivista” jellegű, ugyanakkor koncept- és médiumközpontú volt. A művészek feladatuknak tekintették, hogy a rajztól „mint az idea első megtestesítésétől” eljussanak a vegyes technikáig, tehát a munkamódszerek és eljárások intermédiális szemléletű szintéziséig. A kiállításokat az akkori Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Stúdió termének előcsarnokában rendezték meg.

Az Elekes Károly szerkesztette, már említett Ötödik évszak című, fiatal írók antológiájának képanyagát, egyben a MÉDIUM című, a romániai magyar neoavantgárd képzőművészet önidentifikációját megkísérelő nagy jelentőségű kiállítás és a hozzá tartozó katalógus szakmai előzményének is tekinthetjük. Annál is inkább, mert a MÉDIUM kiállítás megszervezésében Baász Imre grafikus, akkor a Sepsiszentgyörgyi Képtár igazgatója mellett és másokkal együtt Elekes is aktív szerepet vállalt, többek között ő tervezte a katalógus arculatát, arról nem is beszélve, hogy a kiállítás résztvevőinek jelentős hányadát – más fontos művészcsoportok és kiállítók részvétele mellett – az antológiában szereplő képzőművészek tették ki.

1981 fontos év volt a MAMŰ történetében, hiszen nemcsak ekkor jelent meg, késve, az 1980-ra dátumozott antológia, de ekkor nyílt a MÉDIUM is, és ami szintén lényeges, ekkor vette kezdetét az a szakmai együttműködés a budapesti Fiatal Művészek Stúdiójával, amely nemcsak tartalmas találkozások, barátságok előhívója és emlékezetes, a Vizeshalmoknál lebonyolított közös művészeti akció szülője lett, de egyben a MAMŰ magyarországi utóéletét is megalapozó kapcsolati tőke garanciájává vált.

A csoport nyilvános tevékenységének korlátozása, a MAMŰ stúdióbeli kiállításainak betiltása miatt, a második keretprogram (1982-1983) – amely Novotnyi interpretálása szerint: szinte megérzetten egyénekre predesztinált, körültekintő, organikus világszemléletet fejezett volna ki, s a művek egyediségét, személyes hitelét hangsúlyozta volna – megvalósulására már nem került sor.

A MAMŰ működésének végleges ellehetet-lenedése és Elekes Károly, a csoport vezéregyéniségének kivándorlása idején a Műhely az önfelszámolásnak több szimbolikus, egyéni és csoportos szertartással adott művészeti formát. Ilyen volt a MAMŰ-dokumentumoknak 1983. szeptember 21-ei szertartásos elégetése is.

A művészek nagy része a nyolcvanas évek folyamán Magyarországra, vagy más országokba emigrált. A kivándorlás, az identitástudatában többszörösen terhelt erdélyi magyar képzőművészet tematikáját új irányba terelte. A „Menni vagy maradni?” kérdése vált számos képzőművészeti alkotás témájává.

A MAMŰ-nek az 1984 utáni, lényegében magyarországi működéséhez köthető újabb időszakában előbb a csoport megmaradására, majd helykeresésére helyeződött a hangsúly. Történt ez egy többnyire mesterségesen tagozódott, de működő, hiszen anyagi és intézményi támogatásokkal fenntartott, zárt alrendszerekre parcellázott művészeti struktúrával való találkozás nehézségei között. 1989. november 10-én nyílt meg a „MAMŰ, Marosvásárhelyi Műhely 1978–1984 Tegnap és Ma” című kiállítás a Szentendrei Képtárban. December 10-én a magyar televízió nyilvánossága előtt a menekült-áttelepült művészek a MAMŰ-kiállítás kapcsán elítélően nyilatkoztak a ceauşescui kommunista diktatúráról. Mire a szentendrei kiállításhoz az első, úgynevezett fekete MAMŰ-katalógus elkészült, a Ceauşescu-rezsim összeomlott. A katalógusban, amely Novotny Tihamér kiváló szerkesztői és szerzői munkáját dicséri, a következő ajánlás olvasható: „Legyen tehát ez a katalógus is – annyi sok más dacos próbálkozás mellett – egy, a népet és művészetet tipró, embertelen korszak ellen folytatott szellemi harc dokumentuma. Legyen közvetítő a román és a magyar nép között: »kézfogás – kívánalmakkal«, hogy az új politikai szituációban minden információs kapcsolat helyreállítódjék és újjászülessék az etnikai és kulturális tekintetben egységes magyar nemzet részei között.” A katalógus összefoglalta az addigi működés történéseit és egybefogta a MAMŰ körében alkotó művészek zömét, ezzel teremtve meg a MAMŰ intézményesülésének lehetőségét. Az immár hivatalosan is megalakuló MAMŰ első ülését 1991. október 12 -én Budaörsön tartotta.

A magyarországi politikai, valamint művészetpolitikai valóság és annak kurrens változásai több MAMŰ-tagban az addig elhanyagolt, visszafojtott identitástudatból táplálkozó és annak kompenzációjaként is a hirtelen feltörekvő nemzeti öntudat megnyilvánulásaként felfokozott magyar és erdélyi büszkeséget indukáltak, melynek legjellemzőbb megnyilvánulása egy, a MAMŰ-ről készült tv-film volt 1990-ben, melyben számos, a marosvásárhelyi interetnikai konfliktusokra vonatkozó politikai nyilatkozat is elhangzott.

Ez és még néhány hasonló, kevésbé nagy port felkavart szerepvállalás nagy belső mozgásokat indított meg a MAMŰ-n belül. Voltak, akik megtagadták a közösséget, és voltak, akik az arculatalakítás radikalizálódását sürgették. Ezek inkább politikai, mint művészeti viták voltak. Itt kell megjegyeznem, hogy a MAMŰ-tagok többsége ezekben a vitákban nem vett részt. Sokan csupán laza keretnek tekintették, és csak kiállítási lehetőségeket vagy támogatásokat közvetítő szervezetet láttak benne.

Az 1995. év végi vezetőségváltáskor a régi elnök, Elekes Károly helyébe Nagy Árpád, Pikát választották. Ugyanis volt egy rangidős és tekintélyes csoportmag, amely minden változáson keresztül meghatározó szerepet töltött be a MAMŰ életében. Ezt a magot 1990 és 1996 között a Pantenon csoport jelenítette meg (Elekes Károly, Nagy Árpád, Pika és Krizbai Sándor).

Az ezt követő időszakban a MAMŰ jellegének legszembetűnőbb változásaként tagsága lényegesen kibővült, ennek következtében elvesztette addigi, szinte kizárólagosan erdélyi jellegét és az erdélyi művészeti élettel való kapcsolata is meggyengült. Részben erre is utalt az a nyilatkozat, amelyet a MAMŰ név értelmezésének változásáról (MA születő MŰvek) adtak ki. Erre azért is volt szükség, mert ekkorra már a művészek több mint fele nemcsak hogy nem Marosvásárhelyen, harmada pedig nem is Erdélyben született.

Ennek ellenére a MAMŰ továbbra is befogadó társasága és istápolója maradt a később érkező fiatal erdélyi művészeknek, de nemcsak nekik, hanem azoknak is, akik a legkülönbözőbb okokból ezt a sajátos művészeti közeget és annak székhelyét, egy budapesti pincét választották vitázó, bulizó és nem utolsósorban kiállítóhelyül. A klubok bensőséges hangulatát idéző MAMŰ pincegaléria így vált az évek folyamán nemcsak az erdélyi, de sok más kisebbségben élő művész és az ezekkel szimpatizáló budapestiek, valamint a vidéken élő, vagy onnan betelepülő kortárs szellemiségű képzőművészek és közönségük sokszínű társaságának befogadóhelyéül.

A szentendrei kiállítás óta eltelt 23 év alatt a társaság nemcsak betagozódott a magyar és nemzetközi művészeti életbe – ezt jelzi a szaksajtóban megjelent számtalan méltatás –, hanem a MAMŰ sokféleségében is számos közös vonást mutató társas alkotói arculatával annak megkerülhetetlen tényezőjévé vált. Sőt, a tagjai által szervezett művésztelepeken, kiállításokon és olyan galériákkal való kapcsolatokon keresztül, mint a nagyszerű folyóiratot is kiadó Magyar Műhely, amely szinte társintézményévé vált a MAMŰ pincegalériájának, valamint a művészképző iskolákban tanító, a főiskolai képzésben részt vevő számos MAMŰ-taghoz, vagy a tagság más aktivitásához személyesen is köthető rendezvényen, nemzetközi művészeti projektekben való részvételen keresztül a társaság részben motorjává is vált a kortárs magyar képzőművészeti életnek.

Ha késve is, de mára több, ezt a mostanit megelőző egyéni és csoportos kiállítással előkészítve, Irsai Zsolt által a kivándorolt ős MAMŰ-söknek feltett arra a kérdésére, hogy miután megtanulták ott hagyni és nélkülözni az otthont, feladni a valamikori önazonosságot, most, hogy elvileg lehetséges lenne akár a visszaút is, vajon igénylik-e a visszatérés valamilyen formáját, egyáltalán megtalálják-e a visszautat és a megfelelő kapcsolódási pontokat a szülőföldhöz, az itthon is állandóan változó sajátosságokhoz, úgy tűnik, ezzel a lenyűgözően gazdag és színvonalas kiállítással megérkezett a kielégítő válasz. Köszönhetően a MAMŰ aktuális vezetőségének és tagságának, a lelkes, fáradságot nem ismerő kurátornak, Fándly Editnek és persze a kedves házigazdáknak, valamint mindazoknak az intézményeknek és magánszemélyeknek, akik munkájukkal, anyagi és más természetű hozzájárulásukkal segítették a kiállítás létrejöttét.

Vécsi Nagy Zoltán 

(Elhangzott a MAMŰ marosvásárhelyi kiállításának megnyitóján, a Kultúrpalotában)