Méltóképpen reprezentált életpálya

A múlt héten nyílt kettős kiállítás, Simon Endre és Simon Zsolt közös tárlata számos érdeklődőt vonz a marosvásárhelyi Bernády Házba és a Kultúrpalotába. Nagy sikere van a különleges gonddal és igényességgel megjelentetett Simon Endre-albumnak is.

A múlt héten nyílt kettős kiállítás, Simon Endre és Simon Zsolt közös tárlata számos érdeklődőt vonz a marosvásárhelyi Bernády Házba és a Kultúrpalotába. Nagy sikere van a különleges gonddal és igényességgel megjelentetett Simon Endre-albumnak is. Ennek augusztus 29-i vásárhelyi bemutatóján részletesen beszélt a művészről és a kiadvány elkészítésében is oroszlánrészt vállaló fiáról a kötet szerzője, Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria vezetője. Külön is beszélgettünk vele, rákérdezve a nagy tekintélyű kulturális intézmény jelenlegi helyzetére, de a dialógus kiindulópontja természetesen a könyv megjelenése volt.　

– Újra erdélyi vonatkozású kiadvány szerzőjeként jelentkezel. Itteni művésznek nagyon ritkán adatik meg, hogy ilyen különlegesen szép kivitelezésű kötetnek örülhessen. A művészettörténész szerző is elégtétellel vehette kézbe az albumot.

– Örvendek is ennek a könyvnek. Az utóbbi időben a Magyar Nemzeti Galéria vezetőjeként nagyon kevés időm és lehetőségem volt, hogy művészettörténeti munkát végezzek. Korábban Simon Endrét kevésbé ismertem, Zsoltot sokkal inkább, hiszen számos Galéria-kiadványnak a grafikai szerkesztője volt. Legutóbb például Ferenczy Károly levelezését közreadó kötet grafikai szerkesztését bíztuk rá. Így kerültem kapcsolatba az édesapjával, évekkel ezelőtt még itt, Marosvásárhelyen jártam Endre bácsi műtermében. Tehát nagy örömmel vállaltam, hogy az album szöveges részét, pontosabban az életmű bevezető összefoglalóit, amelyek a könyv tematikus blokkjai elé kerültek, megírjam. Olyan volt ez a munka, mint egy családi vállalkozás, bár én nem vagyok családtag. De ily módon történt, hiszen a művész törökbálinti műtermében összejöttünk, és közösen alakítottuk ki, mely képek legyenek benne az albumban, a legfontosabbak, amelyek leginkább meg tudják mutatni Simon Endre egyes korszakainak művészetét, illetve átfogóan is jellemezhetik azt. Szerencse, hogy élete minden szakaszából tulajdonában vannak a meghatározó művek, másrészt Zsolt hatalmas munkát végzett azzal, hogy megpróbálta felderíteni, lefényképezni az összes köz- és magántulajdonban levő Simon Endre-képet, tehát szinte azt mondhatnánk, hogy egy teljes életmű több ezer darabos anyagából sikerült kiválasztani azt a pár százat, amely méltóképpen reprezentálja ezt az életpályát, ami természetesen még nem zárult le. Távol állunk ettől, hiszen Simon Endre ma is folyamatosan dolgozik, mindegyre tucatnyi festménnyel lepi meg az érdeklődőket, és ide is számos friss munkát hozott. De számára mindenképpen számvetés ez a kiadvány. Visszatekintés a pályatársakra, a marosvásárhelyi, erdélyi művészetre immár Budapestről, illetve Törökbálintról, és nekem ugyanúgy igen érdekes volt ebbe a múltnéző játékba belekerülni, a művészettörténet nyelvén az olvasót hozzásegíteni ahhoz, hogy jobban megközelítse ezt a nagyon izgalmas és változatos életművet.

– A magyarországi művészettörténészek közül néhányan évtizedek óta figyelik, támogatják az erdélyi képzőművészetet, igyekeznek felszámolni azt a hátrányos helyzetet, amelybe az itteni alkotók tőlük független okok miatt kerültek. Te már eddig is írtál egyikről-másikról közülük, hűséges „Erdély-járó” vagy, de ahogy az elmondottakból is kiderült, elsősorban a nemzedéki kötődés határozta meg, kik, mik iránt érdeklődsz.

– Én inkább kettős kötődésről beszélnék. Most a személyes, baráti, tehát a nem művészeti jellegű kapcsolatokat ne említsük. Természetes viszont, hogy a saját generációmhoz, a még itt maradt ötven-hatvan év körüli művészekhez, alkotásaikhoz jobban kötődöm. Olyanokhoz, mint Ütő Gusztáv Sepsiszentgyörgyön, Bartha József Marosvásárhelyen vagy Újvárossy László Nagyváradon és a körülöttük kialakult csoportok. A másik vonzerő a történeti vonulat. 1996-ban én lehettem az egyik rendezője a budapesti Nemzeti Galériában megnyílt nagybányai festészeti kiállításnak, és azóta is életpályám egyik vezérfonala a Nagybánya-kutatás. Ilyen értelemben is érdekes Simon Endre életműve, hiszen pályája korai időszakában, az 50-60-as évek fordulóján szakmai gyakorlatként ő is járt Nagybányán. A nagy jelentőségű művésztelep és gazdag kérdésköre tehát a jelenkorig elkísér, ma is megragadja az érdeklődésemet. Tulajdonképpen egy hosszú, évtizedes munkám folytatódik ezen a téren hol kisebb, hol nagyobb kutatási részletekkel. Vagyis a Nagybánya-jelenség és a kortárs művészet, elsősorban a saját nemzedékem az, ami foglalkoztat, ennek kapcsán veszek részt különféle rendezvényeken, így ezen a könyvbemutatón és kiállításon is Marosvásárhelyen.

– Művészettörténészként évtizedeken át foglalkoztathat ugyanaz a téma, ugyanaz a terület. Intézményvezetőként más a helyzet. Ilyen tekintetben az ember mindegyre váratlan szituációkba kerülhet. A jelen pillanat is rendhagyónak mondható. Amikor most itt, Marosvásárhelyen beszélgetünk, még a Magyar Nemzeti Galéria megbízott főigazgatója vagy. Mire hazamész, illetve ez az interjú a lapunkban megjelenik, valószínűleg már nem ez a megnevezés illet meg. Régóta értesülhettünk a magyarországi médiából, hogy alapvető változások lesznek, a Nemzeti Galéria beolvad egy másik közgyűjteménybe. Mit mondhatsz erről, röviddel a változások előtt?

– Tavaly született egy erre vonatkozó kormányrendelet, amelynek értelmében a Magyar Nemzeti Galéria beolvad a Szépművészeti Múzeumba. Az összeolvadás támogatóinak sajtóból is ismert érvelése szerint az 1957-ben alapított Galéria tulajdonképpen visszatér anyaintézménye kebelébe, hiszen annak idején a Szépművészeti Múzeumból szakították ki. Nagy viták zajlottak, de megmásíthatatlan tény, hogy a döntés megszületett. A Magyar Nemzeti Galéria azonban nem szűnik meg, a nevünket és helyünket megtartjuk a budai várban egészen addig, amíg a Városliget mellett az Andrássy negyed részeként az új múzeumi komplexum létre nem jön. Ott a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum modern anyaga lesz kiállítva, a tervek szerint pedig a Szépművészeti jelenlegi épületében a barokk művészettől időben visszafele haladva rendezik majd meg az időszaki, illetve állandó kiállításokat. Hosszasan húzódott az ügy, de szeptember 1-jétől életbe lép a döntés, és két hónapon belül kell kialakítani az új Szépművészeti Múzeumnak azt a szervezeti és működési szabályzatát, amely már a Galéria különböző funkcióit, gyűjtőkörét, a különféle gyűjtemények rendszerét részlegekre, emberekre lebontva a Szépművészetivel összehangolja. Majd az is kialakul, hogy a logókban és a különböző kiadványokban hogy szerepeljen a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria neve.

– Távlatilag elég hosszú időbe kerülhet, amíg az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes az elképzelések szerint elkészül, használhatóvá válik. Gyakorlatilag mit kell tudnia annak a művészetkedvelőnek, aki el akar menni és meg akarja nézni a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét?

– A Budavári Palotában kell továbbra is keresnie, ott fogunk működni. Nyilván a jövőbeli időszaki kiállítási terveket már a régi-új főigazgató, Baán László fogja jóváhagyni. Ahogy a médiában is jelezték, elvileg a látogató semmit nem érez majd abból az elkövetkező években, hogy más szervezeti formában működik a Nemzeti Galéria.

– És a Nemzeti Galéria jól felkészült szakembergárdája ugyanott és ugyanazt végzi majd, mint eddig?

– Az egyes gyűjteményrészek nem olvadnak össze, hiszen a Szépművészeti Múzeumban például van antik gyűjtemény, van egyiptomi anyag, a Galériában értelemszerűen nincs. Ezért az eddig létező régi magyar osztály, jelenkori gyűjtemény, festészeti osztály stb. megmarad ugyanebben a rendszerben, és a vezetőik változatlanul folytatják a munkájukat, már ha valamilyen személyi változtatásra nem kerül sor. Az eddig lekötött kiállítások kifutó rendszerben megvalósulnak, a többit pedig már a Szépművészeti Múzeum szakembereivel együtt fogják megtervezni. Reméljük, hogy a közönségünk továbbra is úgy gondolja majd, ezután is érdemes tárlatlátogatásra feljönni a Várba.