Lapozó

Nem, a világ az, hogy van egy szakmám, hogy dolgozom, hogy vannak barátaim, hogy este elmegyünk sörözni, hogy nagyokat dugunk, amikor csak ránk jön, hogy van magán-életem, hogy befizetünk egy wellness-hétvégére, hogy jó a szex, hogy szombat-vasárnap addig alszunk, amíg akarunk, hogy ha nincs otthon kaja, akkor rendelünk egy pizzát, hogy éjfélkor moziba megyünk. Hogy szabadok vagyunk – na ez az, ami már nem lesz. (Róbert Júlia). Az volt a legdurvább, amikor hazaértünk a kórházból, én meg teljesen bepánikoltam, mert fogalmam sem volt, hogy most mit kellene csinálni, a gyerek meg üvöltött az éhségtől. Aztán megetettem, elaludt, és utána már minden egész könnyen ment. Úgy elszaladt ez a három és fél év, észre sem vettem. (…) Semmit sem veszítettem... régebben több szabadidőm volt, de többnyire csak unatkoztam. Azonban nyertem valamit, amit, nem is tudom, hogy hogy fogalmazzak meg: szeretet, beteljesedés, boldogság, vidámság, ilyenek. Az utóbbi években sokkal többet nevetek, és sok régi aggodalmamtól is megszabadultam, mint például betegségek, komplexusok. (Elena Vlădăreanu). A szerző és az akkori alkotógárda, bár bűnösségüket beismerve büntetést is kaptak, ma is azt nyilatkozza, hogy nem a megbotránkoztatás vagy a sokkolás volt a cél. Helyzetjelentésnek, vészharangnak szánták inkább, egy komor jövőről igyekeztek jelzéseket adni, amikor egyik jelenetben, egy parkban, a feltételezett apa passzív részvételével köveznek halálra egy babakocsiban fekvő csecsemőt duhaj fiatalok. A borzalmat fokozza, hogy a magára hagyott babakocsit később megtaláló anya úgy tolja ki gyermekét a színről, hogy közben végig gügyög hozzá, észre sem veszi, hogy halott. De a néző többet tud. Például azt is, hogy a kocsiban nincs semmi. Mégis megdöbben vagy felháborodik, elborzad vagy számonkéri a kegyetlenséget. (Albert Mária). Idegen vagyok a saját testemben, Aníbal. Idegen a korábbi életemben. Az emlékeimnek semmi értelme. Azt sem hiszem el, amit bebizonyítanak nekem. Vajon, az igazi nevem Celestina del Sol? Ha az ember együtt van valakivel, nem olyan idegen saját maga számára. Valahogy a szerencse, kémia vagy isteni beavatkozás vagy őrület által ütközik az életed valaki máséval, és ott létrehoz egy békét hozó robbanást. Egy másodpercig, egy évig, fél évig, bármit is jelentenek ezek a dolgok, úgy érzed magad, mint egy gyerek, aki hazaérkezett. Néha úgy érzed, nem létezik idő, csak a végtelen jelen, amit be kell tölteni élettel. Meg kell szabadulj a megszokástól, a haláltól! Gyere! (…) Nem maradt más, csak annak a rendkívüli nőnek az emléke és egy álomszerű éjszakáé, tudod, milyen az: egy felfüggesztett, zeneszerű hang, a levegő sem rezdül, az idő mozdulatlan. Évek múltán, de végre megértettem, hogy azon az éjjelen egy igazi rejtéllyel találkoztam, és egy élő csodát fogadtam a házamba. Hogy Celestina del Sol egy olyan világból származott, amit soha nem fogok megérteni. Hogy a természet néha improvizál. Hogy a természet egy olyan nőt teremtett, aki az idő korlátain kívül létezik, és talán sohasem hal meg. Hogy egyszer majd mind eltűnnek, akik valaha látták vagy emékeztek rá. Hogy száműzött és elfelejtett istennőként kell élnie testének tökéletességében. Hogy egy ilyen életet megérteni, felfogni azt, hogy miért fontos neki a szerelem, hogy miért kellene egy istent szeretni, olyan, mintha arra törekednénk, hogy megértsük a szél anatómiáját vagy a felhők tektonikáját. (José Rivera). Látó, AnyaLátó. 2016. augusztus-szeptember.