Lapozó

Kigombolom most az ingemet/ és megállok az ablakban egy percig/ nem néz rám senki és nem integet/ talpam alatt a padló felmelegszik// lassan és valami fény szitál be/ a szobába, míg kattan egyet az óra/ ez itt egy híres holdsugár – vigyorgok:/ hisz épp egy verset írnak róla. (Varga László Edgár). A férfi, aki régóta nem hisz már semmiben, aki nem vár, nem tervez semmit, aki mint egymást szabályos rendben követő akadályokra tekint a lassan sorjázó napokra, szánalmas és értelmetlen feszülésnek látja a fiú aprólékos készülődését, a tényekkel szembesülni nem tudó vagy nem akaró önáltatásként fogja fel jövőt körvonalazó szavait. Nem mond rá semmit, ám véleménye az arcára van írva. S amikor a másik kikel magából, indulattal telten replikázik, majd elrohan, a férfi hallgatja egy ideig a folyosón kopogó, egyre halkuló lépteit, valami tisztelettel vegyes gyöngédség ébred benne iránta e megingathatatlannak bizonyuló meggyőződést tapasztalván, ami előhívja belőle a lemondás alig hallhatóan eldörmögött szavait: „Szegény hülye.” (Brém-Nagy Ferenc). Nyelved ha meg nem tartod,/ tökmindegy, hol érsz partot,/s neved mibe van róva:/ London, Párizs vagy Moszkva/ lelked is elorozza,/ bedarál Berlin vagy Róma/ fölemészt Európa. (Buda Ferenc). Egy költő, akit nyilván borzasztóan zavart, hogy nem tud (a saját mércéje szerint) elég jó verset írni, szóval Szerb Antal megalkotja a maga versét. A Száz vers titka az, hogy maga is költői alkotás: tulajdonképpen a Százegyedik. Ez a könyv a második legkedvesebb versem. (Kemény István). Ha a magyar gyermek nem tud megtanulni jól románul, mert unos-untalan elgáncsolják, akkor neki ez a tantárgy teher. Következésképpen alig várja, hogy valahogy ötössel átmenjen a vizsgán, és a többiekkel együtt elhagyja az országot, és máshol próbál érvényesülni a magyar anyanyelvével, az angol, német stb. tudásával. (…) Megfogalmazható a kérdés: a román politikumnak miért érdeke az, hogy a kisebbség elsajátítsa a román nyelvet? Mert akkor itthon marad? Így akarják az országot kiüríteni? (Keresztély Irma). 1956 a magyar-román kapcsolattörténetben is egyedülálló pillanat: három hétig – amíg a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek sikerült elhintenie az Erdély-hisztériát, vagyis hogy a magyarok Erdélyt akarják – a román közvélemény teljes mértékben együtt érzett a magyar forradalom eszméivel! (Tófalvi Zoltán). 1976 telén Budapesten jártamban elmentem – negyedéves kolozsvári bölcsészhallgatóként nem hagyhattam ki! – Nagy László egyik költői estjére, s így élőszóban is hallhattam magától a költőtől, a színpadról, amit nem sokkal korábban, 1975-ben egy kor- és nemzedéktársával folytatott tévéinterjúban mondott. Arra a kérdésre, hogy mit üzenne a száz vagy ötszáz évvel későbbi nézőnek, azt a nagyon egyszerű, de döbbenetes, elgondolkodtató választ adta az ötvenéves Nagy László, hogy csókolom őket, ha lesz emberi arcuk egyáltalán… (Borcsa János). Székelyföld, 2017. január.