Lapozó

Hazámban a kegyenc, a fegyenc és a lelenc/túl sok ma. Mindenre vigyázni kell./Bajba jut ma is, ki jól énekel./Minden csak jelenés. Az ég alatt./Pár jelentés azért örök maradt. (Jónás Tamás).

Hazámban a kegyenc, a fegyenc és a lelenc/túl sok ma. Mindenre vigyázni kell./Bajba jut ma is, ki jól énekel./Minden csak jelenés. Az ég alatt./Pár jelentés azért örök maradt. (Jónás Tamás). De még úgy is, mély veremben,/szemünk ott lenn meg se rebben;/csillagok felül seregben,/pislognak a végtelenben... (Fekete Vince). Ahogy azt e töprengéseim elején leírtam: Fehérlófia történetét több, mint negyedszázada forgatom magamban. Messzi keletre, Eurázsia belsejébe vezetnek a nyomok. Jómagam elsősorban a török nyelvű népek meséiben akadtam ismerős szálakra. Egyebek közt például ezek közé sorolható a baskír Medvefülű („ajugolak”) meg az ujgur Medve fia („aju baliszi”), de még a távoli Mongólia is előmutatja ottani rokonát a Fehér Szájú Borjú („am cagaan bjaruu”) személyében. (Buda Ferenc). Amikor idáig jutott a főerdész, ismét dörömbölni kezdett a szívem. Megrohantak az emlékek. Újra átéltem, ahogy a kitáguló pupillám felé rohan az összezsugorodó világ, és vele együtt az egyre sűrűsödő félelem és fájdalom formájában a felismerés: a léted foglya vagy...! Ha nem tudsz megbékélni magaddal, a világgal sem lehetsz békességben. Elpusztítod hát magadban az így megtagadott világot. Miképpen képtelen önmaga teljes elfogadására Fényes és Ödön is, akikkel kényszerűen összekötöttem az életemet, ám akik a döntő pillanatban a hátukat mutatták nekem. (Rott József). Fenn a menny kapuja csattan/testem lenn marad lakatlan/nem jöhet velem fel a mennybe/maradjon földbe keveredve/maradjon minden mi fogható/anyag mi leltárba írható (Ferencz Imre). Áprilynak élete végéig fájó seb volt Erdély elhagyása. 1959-es látogatásom alkalmából Visegrádon felvitt a háza mögötti dombra, ahonnan szép kilátás nyílt a Börzsönyre. A hegyek rajzolata a Gergely-havas hármas csúcsát idézték, mire én felkiáltottam: – Lajos bácsi, ez a Gergely-havas hármas csúcsa! Áprily megszorította a kezemet: – Örvendek, hogy észrevette, ezért költöztem én ide. (Egyed Emese beszélgetése Hantz-Lám Irén tanárnővel). 1951. május 29-én késő délután, miután Izsák Vilmos, a kolozsvári Unitárius Teológia titkára az ARLUS gyűléséről kilépett a Puskin utcára, két idegen férfi szegődött melléje, akik „meghívták, hogy jöjjön fel Igazgatóságunkra (a Kolozsvár Tartományi Szekuritáté igazgatóságára – O. S.). Miután beérkezett Igazgatóságunk helyiségébe, megfigyelhető volt, hogy nem ijedt meg, ellenkezőleg, vidám volt és megkérdezte, hogy mit akarnak tenni vele” – számolt be az eseményről jelentésében Páll Ferenc alhadnagy, Izsák egyik későbbi tartótisztje. (Oláh Sándor). Az úttesten (tőlem), az ágyúmtól kb. 9 méter távolságban állott három szürke sapkás tiszt. Karjukon és sapkájukon széles fehér szalag volt, ami jelezte, nekik szabad mindenhol figyelni. Egyik hozzám lépett és németül megkérdezte, melyik ezred és melyik üteg? Én feleltem, mire az elsőtiszt megkérdezett, és azzal beszélt tovább. Az elsőtiszt aztán közölte velünk, hogy (Ferenc) Ferdinánd trónörökös volt. A másik kettő báró Kárg (Karg) János altábornagy és Köves vagy Kövesházi (báró Kövessházi Kövess Hermann) tábornagy, hadosztály- és hadtestparancsnokok. Két hét sem telt el és tizedesnek voltam előléptetve, amiért egy Biris János nevű szász nagyon haragudott, mert ő áprilisban címzetes káplárnak volt előléptetve, de csak akkor lett valóság, mikor én, és rangegyel voltam előléptetve, s így én voltam az első (rangidős). (Gottfried Barna: Szántó Lőrinc visszaemlékezése). Székelyföld, 2013. április.