Kovács Kati (túl)élő adásai

Negyven éve ismerem Katit. Amióta Horváth Béla, a kolozsvári Kultúrpalota színjátszó csoportjának rendezője, a kolozsvári színház közkedvelt művésze mindkettőnknek szerepet osztott egy Baranga-vígjátékban.

Nagy Pál grafikája

Negyven éve ismerem Katit. Amióta Horváth Béla, a kolozsvári Kultúrpalota színjátszó csoportjának rendezője, a kolozsvári színház közkedvelt művésze mindkettőnknek szerepet osztott egy Baranga-vígjátékban. 1968-at írtunk akkor, Kati tizedikes volt az egykori Református Leánygimnáziumban (írásbeli szülői és iskolai engedéllyel játszhatott a Palotában), én akkor lettem újra egyetemista a Babeş-Bolyai filozófia szakán. Evidens volt mindnyájunk számára, hogy nagyon tehetséges, jó humorú, okos lány, no meg az is hamar kiderült, hogy csapatember és jó haver. Tudtuk, hogy versei is jelentek meg valamelyik lapban, de színire készül. A Kovácsékról készült portréfilmben mesélte el Kati, hogy magyartanárnője milyen fő érvvel beszélte le arról, hogy újságíró legyen. („Kislányom, előfordul, hogy az újságírónak rendelésre is írnia kell ám…”) Hát abban az időben (és bizony ma is) komoly erkölcsi dilemmája ez az újságírónak.

Aztán Kati a sikeres színiakadémiai felvételi után Vásárhelyre került, én meg Bukarestbe.

Így esett meg, hogy színpadon csak a tévé jóvoltából láthattam őt, és egyetlen percet sem hallottam rádiós műsoraiból, bár 30 éven át volt állandó külső munkatársa a Marosvásárhelyi Rádiónak, előbb főiskolásként, majd színészként és tanárként is. Hiába voltam kezdetben magam is rádiós, sajnos Bukarest kívül esett a Marosvásárhelyi Rádió adáskörzetén. (Hol volt akkor még az internet?!) A műsorok, melyeknek munkatársa, társszerkesztője volt, nagyrészt élő adások voltak, így magnófelvétel sem maradt róluk. És most, íme, kiderül (ismét), hogy barátnőm mennyivel rendszeretőbb, mint én, mert eme dicséretes tulajdonságának köszönhetően csodálkozhattam most rá erre a rendkívüli Túl/élő adásra, erre a kötetre, amelyet egykori – élő adásban elhangzott – rádiós jegyzeteinek megőrzött kézirataiból állított össze.

Hangosan nevetve, meghatottan és megrendülve olvastam végig egy szuszra a könyvet. Igen, ebben a sorrendben váltanak ki ilyen hangulatokat és érzéseket a könyv fejezetei. Szórakoztatnak az első fejezet jó humorral, nyelvi leleménnyel megírt jegyzetei a közelmúltról vagy épp a napi eseményekről, emberekről, politikáról, a régi vagy éppen az új rendszerhez való alkalmazkodási kényszerek szülte groteszk helyzetek vagy magatartások. (Lakoma, Közlekedés, Álom, Nyaralunk, Siker – néhány cím a kedvenceim közül.) Meghatók az alig öt-hat éves unokához írt/mondott levelek a Csillagfény Dávid fejezetben (a levelek megszólító szavai ezek), bizonyára hangzó mivoltukban is sikeresek lehettek annak idején, a 90-es években 2002-ig. Kovács Kati szerint az akkori hallgatói levelek is ezt igazolták. És végül megrendít, elszomorít a kötet zárófejezete, a Cogito, a keserű önvallomás a csalódásokról, erről az új világról, mely mintha kifordult volna a tengelyéből, ahol felbomlani látszik az eddigi életünket vezérlő erkölcsi rend, és nemigen tudjuk rendszerbe foglalni azt, ami a helyébe lépett.

Szerencsés párosítás volt a könyvbemutató és a Karinthy-bemutató az Ariel színházban. Nemcsak azért, mert Kovács Katalin dramaturgként vett részt Az emberke tragédiája zenés változatának a létrehozásában, hanem azért is, mert ez a könyv felhívja a figyelmet egy igényes publicisztikai műfajcsaládra, a véleményközlő publicisztikára, amelyben Karinthy utolérhetetlen volt, és amely ma az írott és sugárzott sajtóban is egyre inkább tért veszít a tájékoztató újságírással szemben. Hogy miért? Hadd idézzek egykori tévés főszerkesztőmnek és mentoromnak, Bodor Pálnak A kíváncsiság mestersége című könyvéből, amit újságíró tanítványai okítására írt arról, „ami taníthatatlan és ami megtanulható az újságírásban”.

„A kevésbé tehetséges szerkesztők, akik olvasótáborukban képtelenek megkülönböztetni az ínyencet a »zabástól«, a gourmet-t a gourmandtól (az utóbbit a szó eredeti értelmében idézve itt), vagyis akik pusztán a lap információs töltését tartják mérvadónak, olykor könnyen lemondanak a kurtább műfajokról: nem tudják, mit ér a fűszer, az egyéni gondolat, a sajátos szín. Azt hiszik, hogy a sajtó korszerűsége kimerül a hírvetélkedésben, sebességben (…), az előrejelzések hitelességében – és nekik egy Mikszáth vagy Krúdy »kis színese«, jegyzete, tárcája rég túlhaladott műfaj, hang, igény. Holott, úgy tetszik, épp a napisajtó taníthatná meg újra olvasni – és szépirodalmat is olvasni – az emberiséget.”

Jó minőségű, irodalmi értékű publicisztika a Kovács Katié. Némelyik írása műfajilag a glosszához, pamflethez sorolható. A verseskötete után itt olyan műfajban jeleskedik Kovács, vagy írói nevén Killár Kovács Katalin, amelynek megteremtői a magyar publicisztikában Ady, Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc és sorolhatnám a magyar irodalom halhatatlanjait. Pedig Kovács Kati nem tanulta az újságírást, ő csak egy művelt, gondolkodó koponya, akinek véleménye van a világról. És még van valamije, ami aztán végképp nem megtanulható vagy beszerezhető.

És itt ismét Bodor Pált idézem: „Az újságíráshoz nagyon sok mindent meg kell tanulni, sőt: az újságírás jelentős része megtanulható. (…) Ám két egyformán művelt, szorgalmas, eszes, kitartó újságíró között mindig behozhatatlan különbség maradhat fenn: a tehetségbéli”. Nos, ez a különbség avatja a színész, tanár Kovács Katit újságíróvá (is), és emiatt lehetnek tíz-húsz évvel ezelőtt elhangzott rádiós jegyzetei túl/élő adások, melyeket jó szívvel ajánlok mindenki figyelmébe.

*Killár Kovács Katalin: Túl/élő adás. Silvertek Kiadó, Marosvásárhely, 2013

 Tomcsányi Mária