Költők, írók a magyar prózáról

Bár eredetileg A mai magyar próza értékei címet viselte, mindvégig líra és epika határán mozgott a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár első irodalmi estje.

Budapesti vendégek a színház előcsarnokában (balról): Závada Pál, Mészáros Sándor, Parti Nagy Lajos és Nyáry Krisztián

Bár eredetileg A mai magyar próza értékei címet viselte, mindvégig líra és epika határán mozgott a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár első irodalmi estje. A vásáron külön standdal is jelen levő Magvető Kiadó szerzőivel – Kovács András Ferenccel, Bognár Péterrel, Parti Nagy Lajossal, Vida Gáborral és Závada Pállal – Szegő János, a kiadó szerkesztője beszélgetett múlt hét csütörtökén a Kultúrpalota zsúfolásig telt kistermében.

Elsőként a pályakezdés koordinátáiról, a kis- és nagyepikához való viszonyulásról kérdezte vendégeit az est házigazdája.

– A natúr kalandvágy vitt rá a prózaírásra – szögezte le Parti Nagy Lajos. – A 90-es évekig egyáltalán nem írtam ebben a műfajban, aztán egyszer csak „rákívánkoztam”. Kíváncsi voltam, milyen lehet faltól falig kitölteni egy oldalt, milyen metaforikusan teremteni egy alakot, aki fel-alá sétál a papíron. Aztán rájöttem, hogy ebben is ugyanazt a kezemet használom, mint a versírásban… Számomra a nagyregény – beleköltözni egy világba, mint egy katedrálisba – örök nosztalgia marad. Csak kisepikában, darabokban tudok gondolkozni – mondta a meghívott, majd azt is hozzátette, reméli, ír még egy prózakötetet.

Závada Pál elárulta, hogy a tényirodalom felől jutott el a prózaíráshoz. A nyolcvanas években többek között a harminc évtizeddel korábbi parasztgazdaságok világa foglalkoztatta, számos dokumentum, egykori családi levelezések adtak „muníciót” a munkához. Később, amikor más témák felé fordulva nem jutott hasonlóan izgalmas források birtokába, rájött, hogy nem muszáj megtalálni egy „baromi jó naplót”, ilyent „koholni” is lehet.

Kovács András Ferenc a moderátor felvetésére a Lázáry René Sándor-versek hosszú lábjegyzeteit inkább filozófiának, mint szépprózának nevezte, majd így fogalmazott:

– Az a baj, hogy ha valamit prózában akarok elmondani, ideges leszek, és az egészből inkább egy újabb vers születik. Megmaradok annál, hogy jó prózaolvasó legyek.

Bognár Péternek is könnyebb lírában szólni – derült ki a beszélgetés során. A költő szerint a prózaírás egyelőre nem megy neki, de versesköteteinek van egy epikus rétege, szerkezete, amely talán előrejelzése is lehet későbbi prózai alkotásoknak.

„Kicsit drog, kicsit alkohol…”

A továbbiakban Szegő János tárcaírói múltjukról, illetve arról kérdezte meghívottjait, hogy szerintük tanítható-e a prózaírás.

– Tanulható, de hogy tanítható-e, azt nem igazán tudom. Szokni, gyakorolni kell – válaszolta Parti Nagy Lajos, aki egykor a Magyar Naplóba írt kéthetente tárcákat, de mivel mindig a határidő előtt egy nappal fogott neki a munkának, inkább a rutinra hagyatkozott, így szövegei rendszerint lírai sűrűségűek lettek.

– A határidő a legnagyobb múzsa – jegyezte meg ennek kapcsán a költő.

Vida Gábor tizenéves korában az aradi Vörös Lobogóba írt újságcikkeket.

– Sok olyan szó volt akkoriban, ami nem jelenhetett meg nyomtatásban. Tulajdonképpen az egész nyelvet be lehetett volna tiltani – emlékezett az író az alkotóvá válás első „órájára”, amikor délutánonként kortársai értékelték, „vesézték ki” egymás írásait. Amikor elege lett a bírálatokból, nyolc változatban írta meg az egyik cikket, amit a többiek nem is igen kritizáltak, mégsem jelenhetett meg, a cenzor ugyanis egyből áthúzta.

– Mostanában volt egy olyan riadalmam, hogy már mindent elmeséltem – árulta el a későbbiekben Vida. – Amikor elkészül egy írás, az egyfajta összeomlás… Az írás függőség, kicsit drog, kicsit alkohol.

Závada Pál 1989 őszén a Holmi című lapba írt recenziókat, és ott akarta nagyobb terjedelmű dolgozatait is publikálni, de aztán elege lett a szociográfiákból, interjúzásból. Ami a novellaírást illeti, úgy véli, jó novellát nehezebb írni, mint regényt.

– Egyelőre nincs olyan ötletem, aminek megírásakor a tartalom és a forma egy novellába sűrűsödhetne – szögezte le.

A valóság nyomában

– A számítógép mint munkaeszköz, illetve az online felület változtat-e a prózán? – terelte új irányba a beszélgetést Szegő.

– A mondatot úgyis az embernek kell végiggondolnia, ő ül mellette, ő üt mellé, ez mind rá van bízva, függetlenül az eszközöktől. De az is igaz, hogy másként fut a ceruza, a toll – mondta Vida Gábor, majd azt is megjegyezte, hogy érdemes újra megpróbálni petróleumlámpa mellett írni.

Parti Nagy Lajos szerint mintha a digitális korban nagyobb terjedelmű művek íródnának. Bognár Péter viszont arra emlékeztetett, hogy a 15. században fejben születtek a szövegek, mert drága volt a papír, így az igazi váltást az jelentette, amikor az alkotói folyamat a papírra költözött.

Az eszmecsere utolsó kérdésfelvetése a valóságábrázolás igényére, az újrealizmusra vonatkozott.

– Mindennel utólag szembesülünk. A valóság valahogy mindig kicsúszik a kezünkből, futunk utána, de folyton máshol van – vélte Vida Gábor. Závada Pál szerint van lehetőség arra, hogy valamiféle valóságtalajon maradjon az alkotó, történelmi regényeiben bizonyos mértékben ő is tartja magát a valóság rögzítéseihez, a realizmustól való elrugaszkodásra a szereplők párbeszéde ad alkalmat.

A felolvasásokkal színesített irodalmi est végén a házigazda kérésére a szerzők a könyvünnep kínálatából ajánlottak olvasnivalót a jelenlevőknek.