Kétszáz AranyLátó

„Petőfi okosan, sőt körmönfontan ölelte fel magához a Toldi szerzőjét a legelső pillanatban, látnivalóan igen tartott attól, hogy ellenséget faragnak belőle, és általa bunkózzák le a progressziót. Arany higgadt maradt és mérsékelt, befelé forrongott, lefojtotta magát, és akkor írt verses epikát, amikor már prózát kellett volna írni, akkor írt balladákat, amikor a novella lett a műfaj. Az elveszettnek tételezett magyar eposz megteremtése, a húsz-harminc évvel korábbi és már akkor idétlen program szinte minden alkotóerejét felemésztette, noha világosan látott, a korról és a kortársakról csupa rosszat tudott, de nem akarta tudni, behunyta a szemét, és belemenekült a sosem létezett magyar eposzi múltba. Tudomány- és művészetszervezésre vesztegette el az idejét, amit a saját műveire kellett volna fordítania. Zseni volt, és a hallgatás nagy alakja lett belőle” – írja Spiró György a Látóban. A marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat legutóbbi számát Arany János emlékének szentelte, és nem véletlenül: az idén a költő születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelik szerte a magyar nyelvterületen. 

Az említett legfrissebb lapszámot, az AranyLátót március 20-án mutatták be a Látó Irodalmi Játékok 82. rendezvényén, a G. Caféban a folyóirat szerkesztői és szerzői: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Markó Béla és Nagy Attila. 

A moderátor, illetve kérdésfeltevő szerepét KAF vállalta el. – Ma este, ha nem is a születésnapján, de felköszöntjük Arany Jánost. Az Arany-számunkat teljes mértékben a költő emlékének szenteltük, róla szól, a Talált vers is az övé. Vannak nagyon aktuális versei, ő az, aki klasszikus és kortárs is egyszerre. Az első sorkérdésem: milyen mozgékonyságú az életetekben Arany János, milyen súllyal bír az olvasmányaitokban?

– Arany Jánost úgy is kedvelem, mint verstant – válaszolta Nagy Attila. – Kisgyerekkorom óta néha fúttam is, a szüleim rengeteget bújták azt a kort. Ami különösen izgatott, az Arany nyelve. Úgy viszonyulok hozzá, mint a Vizsolyi Biblia Károli-féle fordításához. Igyekeztem magamhoz hívni ezt a nyelvet, mert sokféle íze és zamata van. Az elején azt hittem, túl precíz, túl megmunkált. Aztán rájöttem, hogy Arany egyszerűsége a költészet magas foka. Máig foglalkoztat, és rájöttem, hogy minden versforma, amit művelt, máig nagyon érvényes. Rendkívüli költők tanulmányait is összeolvastam róla, most például Oravecz Távozó fáját és Arany Őszikéjét hasonlítgatom össze.

– Nem vagyok feltétlen híve az évfordulóknak, ez egyfajta Arany János-inflációt is eredményezett, de valószínűleg nincs igazam – tette hozzá Markó Béla. – Ettől függetlenül érdekel és érdekelt Arany János, írtam róla esszét, verset, írtam a Látónak, a Székelyföldnek – ez a bizonyítéka annak, hogy foglalkoztat. A magyar költészetnek egy olyan sarokköve, amelytől ki lehet mozdítani, meg lehet forgatni a magyar lírát. Ugyanakkor azt vallom, hogy sokkal mélyebben kellene visszanyúlnunk a 19. századhoz. Kialakult a kánon, elhelyeztük a költőket, van egy Petőfi-képünk, Arany-képünk – utóbbi pedig sokkal egyszerűbb, laposabb, mint amilyen ez a rendkívül összetett költő volt. Ő tanár, egy leltárt készítő pontos családfő – a legnagyobb nem költő költőnk, sokkal komplexebb, mint amennyire mi ismerjük. Azt hiszem, csakúgy mint a történelmet, ezt is fel kellene bontani. Arany erre alkalom, sok szép verset olvastam az évforduló kapcsán, de azon túl a tanulmányok izgatnak, az esszék, az Arany-értelmezések.

– Ebben az inflációban sok jó dolog született – vélte Demény Péter. – Nekünk volt egy diavetítőnk, abban megvolt a Toldi, a fürdőszoba sötétjében néztük. A költői életemben a többiek révén – akik elhozzák – marad meg Arany János. Modell lett. Petőfi és Arany, az ösztönös és a túl precíz költő. Ez máig így ment tovább.

– A szatmári könyvtárunkban olvastam Toldit először, valamivel később, mint mások, és teljesen más szemmel – mondta a kérdésfeltevő. – Azután az ember felfedezi a kései Aranyokat. Rájössz, hogy megakasztja a formát és teljesen a saját képére formálja. Van egy olyan nyelv, ami csak nála létezik. Illik azt mondani, hogy Petőfi ellenében Aranyt szeretjük. Ez engem soha nem ért utol, engem elkísért Petőfi, akinek van egy élő nyelve. Személy szerint azt szeretném, hogy többet beszéljenek Görgey Artúrról vagy Kölcseyről, Wesselényiről, Deákról. Van egy gyönyörű 19. század, és benne ez a nem igazán költőtípus. Mi az, ami érdekes, hogy látjátok, hogyan nyúlnak hozzá Aranyhoz a generációk? Hogyan közelednek hozzá?

– Sok izgalmas dolgot olvastam, olyasmiket, amiket az ember bölcsészként sem tudott: például Egyed Emese egy kiváló tanulmányát Arany francia írásairól, amikről semmit sem tudtam. Hogy a fiataloknak tetszik-e, azt nekik kéne megmondani, de Aranyt újraolvasva úgy érzem, hogy egészen különös, sokszor romantikus, érzelmes költőről van szó, aki balladába öltözteti a saját érzelmeit, reprodukálni akarja a magyar történelmet, meg akarja teremteni azt a hőseposzt, ami nincsen. Egy látszólag nagyon korszerűtlen költő, formailag ugyanakkor rendkívül eredeti, nem követ formákat, kivéve a népi hagyományt, amelyet magához igazít és átgyúr. Ehhez a szinte porossághoz társul a rendkívül modern, posztmodern Arany, aki még lábjegyzettel is hajlandó élni. Abban a hősi, romantikus korban nem restell kiszólni a versből. Nem akar és nem is mer lelkes poéta lenni. Ő írja a verset és gondolkodik a versről – és éppen ezért rendkívül korszerű. 

– A mai fiatalok nem ismerik eléggé Aranyt – tette hozzá Nagy Attila. – Vannak bizonyos életkorok, amelyeket elérve az ember elmélyül. Aranyhoz ez az elmélyülés kell. Megérteni, ahogy írja a verset és ahogyan reflektál rá. Nagyon tájékozott volt. A nyelv, amellyel ír, nagyon egyéni. Az az elvárásom a fiatalok felé, hogy mélyüljenek el benne még jobban, annyira, amennyire nekem sem sikerült. Mert van némi hiányérzetem a mai alapos leásás, kulturáltság, megszenvedés terén – hallottuk az Arany János emléke előtt tisztelgő, azt megidéző beszélgetés során.