Két kínai lány

Egyszer nagyapám szemben ült két kínai lánnyal Monserrat-Alsó és -Felső között déltájban. Látszólag nem nagy ügy, bárkivel megeshet, aki hajlandó áldozni és utazni, szemben ülni és kínaiakkal egy légtérben létezni. Elvégre ők vannak többen, akárhonnan nézzük, még a felvonó kabinjából kitekintvést is, ami felvisz a kolostorhoz, melyet bencések laknak.

Nagyapám már sokszor ült szemben mindenféle bizottsággal, elnökökkel és megbízottakkal, szemvizsgálatot végző orvossal és asztaltársasággal, akikkel vígan mulatozott vagy szomorkodott, attól függően, hogy mit nyertek vagy veszítettek éppen. Ebbe az ügykörletbe beletartozott éppen úgy egy-két mérkőzés, mint a selyemzsebkendő, az eszmélet, a lottó és más engedélyezett szerencsejáték, a haza, az állampolgárság, az üzlet és a józanság.

A szembenállás, na látod, az már kényesebb ügy volt; hosszú ideig úgy tűnt, hogy nagyapám nem rendelkezik e fölött az erény fölött, egészen addig, míg egy reggel csónakba nem szállt a Maros egyik holtágában, ahová titokban kis csónakházat is épített barátaival – számos ember mondta magát nagyapám barátjának, még többen jó ismerősének, de természetesen nincsen ember ellenség nélkül, minden más vélekedés lesöprésre méltó tajtékos hanta és hangyasav a rumos kávéban –, és elszántan evezve Déváig jutottak. 

Ottan pedig felnéztek a magos Déva várára, amelyen akkor még nem járt felvonó, csak Irimescu prefektus kamasz fia riogatta a fajdkakasokat és fajtiszta román fátákat, és nagyapám, aki nagy demokrata volt világéletében, sőt még a halála után is (de erről később), ki akart ugrani a csónakból, hasztalan próbálták lebeszélni haverei, fivérei, nővérei és keresztfiai, akkel együtt evezett a Marosnak nevezett megyeközi folyamon (vagy csupán folyó volna?), hogy a fáták hártyavékony érintetlen becsületét megmentse, de amint partot ért, ott, ahol most egy parlagon hagyott benzinkút terpeszkedik palmyrai függönyökkel eltakarva, a nagyanyámba ütközött. Amaz haragosan fülön ragadta nagyapámat, aki egyszer majd két kínai lánnyal ül szemben Monserrat-Alsó és -Felső között a nemzetközi libegőn, és úgy penderítette haza, hogy menten kihozták az első nyugdíját, ami nem volt csekély, tekintve, hogy egész életében, vagyis negyvenöt éven át a vasútnál szolgált és szabadjegye is volt az Abbázia és Apanagyfalu közötti éjszakai vonalszakaszra, amíg a szem ellát és a tudat elhal.

Nagyapám addig hallgatta a két kínai lány cseresznyeajakán, picinység száján kifolydogáló, olykor élénkebb hullámokat vető fodor beszédét (egy hét után a szavakat és a mondatokat is el tudta már különíteni egymástól), amíg az volt az érzése, hogy érti a két távol-keleti leányutazó szavát és bátorságát, amellyel útra keltek Nyugat-Európa tájai felé és megértette, hogy éppen róla beszélnek: vagyonos és föltétlenül jóindulatú, segítőkész úriembernek és humánus leánykereskedőnek tekintik, bizalommal fordulnak hozzá majd alkalomadtán, amikor az élet majd úgy hozza, mint Barabás Albi, a postás nagyapám első nyugdíját, amiből a monserrati utat lebonyolította.

Ez volt az a pillanat, amikor azt is megértette, hogy nem maradhat tétlen, elvégre maga a Sors adott jelet neki, hogy itt az idő, most vagy soha, meg kell mutatni, milyen is a keletileg betájolt euroember, ha egyszer már a Maroson is lecsorgott népes társasággal, képzelt és valódi vízi szörnyek dacára, és már ott Déva alatt kikezdett vele a Sors, de akkor nagyanyám erélyes közbelépése, akit csöppet sem érdekelt a becsületvesztés előtt álló lánykák jövője, szülészeti beutalása/a bábaasszonyi segédletet igénybe vehető kínos közjátéka, az a távlat, hogy egészséges fiúgyermekeknek adnak-e életet vagy a prefektus elismeri őket balkézről jött unokáinak, hiszen nagyanyám nem tudhatta, hogy ezek a fiúk lesznek unokájának munkaadói,  azoknak pedig fogalmuk sem lesz, hogy a nagyapámnak hatalmában álltott volna (a Sors különös és személyre szabott kegye folytán!) születésük megakadályozása, ha nagyanyám nem lépett volna közbe. Mondom, akkor nagyapám nem biztos, hogy abban a felvonóban ült volna, hanem valahol egy irodában rágná tollszára végét, keresztrejtvényt fejtene, amíg arra vár, hogy kivigyék a temetőbe, mert mindig ilyen tevékeny volt, ámbátor rossz szervező, ennek ekkor is tanúbizonyságát adta.

A két kínai lánynak mondott valamit, nagyapám meg volt győződve, hogy kifogástalan kínaiul mondta, a két pár cseresznyeajak mosolyra húzódott, ami olyan gyönyörűséges volt, amilyet szegény alagsorban felnőtt nagyapám még soha, de soha nem látott tapasztalt női személyek által elkövetve, gálánsan meghajolt; most bezzeg nem volt ott nagyanyám, a szigorú és erkölcseiben kérlelhetetlen felmenőm, felmentőnk, mentőangyalunk, szárnyai mélyen lenn a tengerszint körül lankadatlan verdestek, alig néhány centire az unalomtól suhogtak, ugyanis nagyapám túrabakancsát tisztogatta (régebb gyalogsági kiscsizma volt, világháborús nyereség), mert meg volt győződve, hogy nagyapám másnap noszogatás nélkül is kimegy Palatkára megérdeklődni, mennyi lesz a mangalica élősúlyban decemberben, ui. disznót akarnak vágni, de azt nagyanyám még álmában sem gondolta volna, hogy egyszer – éppen azon a napon és órában – két kínai leány társaságában kezdi a nyelvet (a Sors akaratát) érteni: felemelkedik a föld vonzásköréből, a sárból és a névtelenségből, a hírnév és dicsőség sziklaormára hág, fölfelé siklik 1300 métert a tenger (a Földközi, babám, nem valami belterjes pocsolya a gyomorszáj körül!) fölé. Ugyanis – ezt elfelejtettem mondani – még a múlt éjjel szökött ki minden útiterv és csomag nélkül, és nagyanyám abban a hitben csinosítgatta nagyapám harmincöt éve hodott ormótlan bakancsát, hogy jót cselekszik, nagy kegyet gyakorol, figyelmes és gyöngéd feleség, oly, kinek nincs szíve felkölteni hitvestársát, mert az öreg késő Pestig olvasgatta a Film Színház Muzsikát és Szent Ágoston vallomásait. Nem tudni ma sem pontosan, melyiktől kapott kedvet egy kis katalán kiruccanáshoz.

Nagyapám tehát lehúzta teljesen szabályellenesen a libegő ablakát – rettentő ereje volt, egyszer kihúzott egy páncélfiókot tévedésből az éjszaka kellős közepén egy bankban, ahol nem is volt fiók, szerencsére csak felfüggesztettet kapott, a bíróság úgy ítélte meg, hogy nem szándékos kísérlet történt rablás megvalósítására – és ki is hajolt, gondosan felmérte a távolságot, ami elválasztotta őt a felvonó ablakához vészesen közelítő cseresznyefa ágától, mely a furcsa sziklák egyikén magányosan, továbbá kizárólag ama nap délutánján nőtt-nődögélt, természetesen nagyapám gáláns szándékainak megvalósításához készülődve virágba borultan.

Nagyapám pontos volt, mint mindig, nem hiába választották meg a még mindig hivatalba járók országos doyenjének, és elkapta a faágat, amelyet letörni és átnyújtani szándékozott a két elragadóan bájos kínai leánykának, akikhez úgy illett a cseresznyevirágzat, mint hullócsillaghoz az ég sivatagi sötétje. Ám a rántás, illetve sikló ki nem számítható véggyorsulása olyan erőteljes volt, hogy a kis cseresznyefa teljes egészében, tövestül-gyökerestül nagyapám kezében maradt, s ezt akarta átadni hódolata jeléül az akkor már sikoltva menekülő két távol-keleti leánykának. Az utasok is a vagon másik sarkáig távolodtak el, így nagyapám letagadhatatlanul ott állott a fácskával a kezében, mely az ablakon be sem fért. 

Hiába bizonygatta, hogy korábban ott sem volt, ez a Sors jeladása volt, hatalmas, krónikákba illő égi és földi csoda, mely csak itt, istenközelben ölthetett testet. Senki sem hitt neki. Így kapták el a Monserrat-Felsőre megérkező helikopteres környezetcsendőrök, és bilincsbe verve szállították be a libegő gépházába, amíg kiérkezett Barcelonából a rabomobil, akarom mondani rabszállító helikopéter.

Beszámították a felfüggesztett nem szándékos bankrablást is, így halmazati büntetésként tíz évet kapott. Amikor kijött, már csak mi vártuk virággal, bombonnal, kis játékvasúttal, kínai-magyar társalgási szótárral, nagyanyánk ui. szégyenében elsüllyedt, és csak évek múlva találtunk rá az Uralon túl, egy felhagyott uránércbánya mélyén lapulva. Még akkor is azt hajtogatta önvédelemből, hogy a vöröskatonák hurcolták el malenkij robotra. Azóta sem tudott ránézni nagyapámra, aki időközben meghalt.