Harmonia caelestis
A darázs nem gondolt semmire, izomból lépett. Már régóta szemmel tartotta a párt, avval az elképesztő sokszögletűvel, jelesül a lobogó, sárga szoknya keltette föl az érdeklődését, az a színes óriásharang, ahogy ing-leng a zöld fák közt és két harangnyelv himbál benne, bimm-bamm, bimm-bamm.
A darázs nem gondolt semmire, izomból lépett. Már régóta szemmel tartotta a párt, avval az elképesztő sokszögletűvel, jelesül a lobogó, sárga szoknya keltette föl az érdeklődését, az a színes óriásharang, ahogy ing-leng a zöld fák közt és két harangnyelv himbál benne, bimm-bamm, bimm-bamm. Jó nyárnak ígérkezett az idei, a 38-as forró július hamari érésre ösztökélte a gyümölcsöket, a darázs szangvinikusan szürcsölte a szirupos leveket. Ám ekkora körtét, mint ez, soha nem látott, pedig akkorra már beröpülte a Kőhányás-Zsémlye-Bíborkapuszta (tompa) háromszöget, járt az Edit-majorban, az évben ugaroltatással pihentették, ösmerte a kastélyhoz vezető, nyílegyenes, híres hársallét (ahol végighajtott már maga Metternich is, igaz, eltévedt, azért Ázsiában nem igazodott olyan jól el, mint az európai politikai parketten; későbben az orosz truppok is végighajtottak itt, az ő esetükben nem értelmezhető az eltévedés kifejezés; illetve az oroszok és a németek fölváltva foglalták el 45-ben a kastélyt, utóbbiak pontos lajstromok alapján, akkurátusan, a tárgyakra kultúrember módjára vigyázva raboltak el bútorokat, műtárgyakat, képeket, vázákat; az oroszok inkább szívből cselekedtek, ügyeltek a tisztaságra, például a dolgukat nem a padlóra végezték, hanem a derékba tört, rombolt rokokó porcelánkályhákba, rajtuk a zöldleveles herendi Esterházy-minta, a szabadtéri árnyékszékhez vezető sáros, agyagos ösvényt pedig gondosan kikövezték megfelelő méretű, nehéz bőrkötéses könyvekkel – a Dieu-n lépkedtek, s az égő zongorákban gondosan elhelyezve félbevágott bárányokat sütögettek heteken át), regényes életet mondhatott magáénak (a darázs).
Hogy levél, árva vagy redősszárnyú volt-e, ki tudja; én nem. A történések alapján leginkább fürkész.
Az emberekhez ambivalens viszony fűzte. Anyja hisztérikusan óvta őt tőlük, minden bizonnyal összekevervén magukat a méhekkel, azok tudnak csupán egyszer szúrni, ha szúrnak, belehalnak, és szúrnak. A méhek olyanok, mint a japánok: riszkánsak. Ha közel röpült az emberekhez, torták, mézek, almalevek csábítására, rögtön nevetségesen hadonászni kezdtek, arcukon rémületet és undort észlelt. Ez érdekelte. A hadonászás egyik felet sem nyugtatta meg, a döntés a darázs ízeltlábú kezében volt: vagy új dalok, torták, mézek, almalevek után nézendő nobilisan ellebbenni, vagy azonnal, zzzz, akár egy zuhanó bombázó, jobban mondva zuhanó bomba, zzzz, zuhanni.
Apám, mindkettejük (sőt hármójuk) számára váratlanul, hevesen megragadta anyácskám csuklóját, megmarkolta, akár egy artista, és elkezdte forgatni körbe-körbe, a szoknya fölcsapódott, amerre a szem ellát; egy körhinta, és ők minden: a vásár, a vásáros, a ringlispíl, a láncos kis székek, és ők a boldogan körbekóválygó Törőcsik Mari és Soós Imre is, csak ezt akkor nem tudhatták. Apám erős volt; játszott a tanítónővel, komolyan játszott, ahogy csak az ifjú emberek tudnak. Anyám azonban nem szeretett játszani.
Vagyis játszani szeretett, kártyázni, általában a társasjátékokat, ülni együtt este Apikkal a tágas verandán, meg a fiúkkal, a két tüneményes, sokra hivatott fitestvérrel, öccsel és báttyal, szerette az észtornákat, a műveltségi vetélkedőket, szeretett országvárosozni meg kapitalizni, képes volt önfeledten belemerülni a játékok világába – csakhogy folyamatosan tudta, most ott van, abban a világban, abban a játékban, és nem itt, a verandán; de hideglelést kapott, ha csak úgy belepottyant valamibe, belepottyantják, minden külön előzetes értesítés nélkül, valamibe, aminek nem ismeri a szabályait, sőt azok talán nincsenek is tisztázva, vagy nincsenek is. (A grófék ugyanerről így vélekedtek: a semmi és a minden közt hányódunk, azaz játszunk; nem a tükör mögötti világ vagyunk, ahol nincsenek súlyok és nincs nappal meg éjszaka, nem is a tükör előtti világ vagyunk, és nem is a tükör.)
– Ha most elengedném, kirepülne a világból! – kurjantotta apám.
– Hát ne engedjen el, maflicsek! – gondolta a lány, s noha kibukott belőle valami kacarászás- és sóhajféle, annyit mondott csak, hogy ne komolytalankodjék. Láthatóan osztozott abban a közkeletű tévedésben, amely a játékot komolytalannak tartja, hülyéskedésnek, viccnek, infantilisnek, éretlennek, gyerekesnek.
Zzzz, a darázs nem számított ekkora skandalumra. A sárga harang úgy lobogott a világ fölött, a harangnyelvek úgy kalimpáltak az édes sötétben, hogy egészen elszorult a torka. Hát már ez a torok is…, de igazán azt fájlalta, hogy az ízeltlábúakhoz tartozván nincsen szíve, amely most ijedten a gyors boldogságtól összevissza dörömbölhetne. Amikor azután apám már-már durván ki- és fölemelte a forgásból anyámat, sőt, megpördítette, forgatta a forgásban (mint az űrhajósjátéknál a Vidám Parkban), és anyám ijedten a gyors boldogságtól fölsikoltott, akkor a darázs ebben a sikolkodásos zűrzavarban, zzzz, be a harang alá, bimm-bamm, bimm-bamm!, micsoda szent harangzúgás!, összekeveredett a fönt és a lent, a világos és a sötét, a nyári tölgy koronájába ékelt résen át fölvillant a kék égi harmónia, hogy azután már csak a földi maradjon, a még gyönyörűbb fullasztó sötétség, ez az izzadt töménység, és a hús, és a bele a húsba, kiharapni egy darabot, megenni, fölfalni, bekebelezni, eggyé válni, belezuhanni, föloldódni, megsemmisülni, az övé lenni, az enyém lenni, a lenni!
És amint diadalmas fullánkját azon kényes dombba mélyesztette, jobban a dombból épp völgybe hajló erdős területbe – kezdő vidék, sötét horhos, egy Porkoláb-völgy! –, amint beléfúrta magát a fűszeresen illatos húsba, még soha nem hatolt anyagba ilyen mélyen, zivatarosan, érdemben, molekuláról molekulára törte át magát az idegenségen, téve így magáévá és otthonossá – egyszerre fogta el a megsemmisülés és az örök élet utáni vágy. De dönteni, ha lehetett, már késő volt, midőn kirántotta volna magát édes elkárhozásának remegő földjéből, akkor leszakadt a fél teste (most vegyük úgy, hogy a fullánk elöl van, akár egy ragadozó állatnak, agyar és tépőszemfog, face to face, nem pedig hátrul, hogy a potroh végéből csusszanjon elő halkan, minden méltóság nélkül, mellékesen és gyilkosan), a szárny még mozgott, berregett, vitte ki a világosra, kit is, mit is? Utolsó pillanatában megittasultan kettőnek érezhette magát a darázs, alany és állítmány, kint is, bent is: beteljesülvén így az örök vágy, lehullott a földre.
Véget ért a nyár.
Anyám nem volt nyafka, ellenkezőleg, most mégis akkorát sivított, hogy szédült (szédületes) apám majdnem elengedte a kezét, akkor pedig, tudjuk, anyám kirepült volna a világból, mintha parittyából szállt volna, tölgy fölött el, el – el, messzi, Kecskéd, Kömlőd, Nagyigmánd felé, Tornyó és Csordakút fölött, a satöbbik fölött, kizárólag családi birtok légterében, amíg a szem ellát.
Csákvár és Majk örökös ura eltaposta az önmaga körül forgó darazsat, darázsdarabot, majd magához ragadta a kezdeményezést. Lefektette édesanyámat a fa alá, az árnyékos, tompa fűre, aki mintha elkábult volna, mintha darázscsípés formájában kábító injekciót kapott volna, féloldalra fordította, fölemelte a szoknyáját, és szemtől szembe találta magát a darázs maradék másik felével, e tragikus, ám, láttuk, szintén boldog darabbal.
– Lilike, kérem – súgta setét komolysággal –, nekem most el kell innét távolítanom a mérgező hatást – és tette mindazt, mit a darázs megtett és elmulasztott.
Nem tudom, hány ilyen tökéletes pillanat volt az életükben, de megszámolni bizonyosan elegendők az ujjaim.
Ennyit tudok szüleim nemi életéről.
Esterházy Péter
