Hangja ma is fülünkbe cseng

 „Milyen jó volna, ha ma is mesélne. Nem tudom, miért kellett annyira sietnie, lett volna ideje találkoznia az égiekkel.” Furcsa a sors, az idézett mondatokat olyan tollforgató írta pár héttel ezelőtt, egykori kolleganőjére emlékezve, akit hétfőn kísértünk utolsó útjára. Jászberényi Emese varázsolta elénk a Múzsában megjelent cikkében Szépréti Lilla rokonszenves egyéniségét. Tollforgatót mondtam? Igen, bár elsősorban rádiós volt, és hangja az, amit oly sokan ismertek, kedveltek, de írásban is jelentkezett néha. Ezúttal a közös élmények tarsolyát böngészve, szerkesztőként én késztettem arra, hogy felelevenítse pályája egyik sok éve megélt, szép mozzanatát. És milyen jól tettem: a Grófnők voltunk Keszthelyen Jászberényi Emese utolsó nyilvános jelentkezésévé rangosodott, de ami ennél is fontosabb, az írása megjelenését követő számos pozitív visszajelzés szerzői örömmel tölthette el nem sokkal hirtelen halála előtt. Emese szívből tudott örülni minden sikernek. 

Mint azok az emberek, akik igazán szeretik az életet, és azt ki is nyilvánítják. Közel egy fél évszázada lettem kollégája a Marosvásárhelyi Rádiónál, később is folyamatos volt az együttműködésünk, hiszen valamennyi jelentős eseményen igyekeztünk ott lenni, tapasztalhattam, mekkora hivatástudattal és cselekvőkészséggel viszonyul mindenhez, milyen intenzitással kapcsolódott a legkülönfélébb élethelyzetekbe. A keszthelyi írótalálkozó is olyan élményszerű volt, hogy azt nem lehetett feledni. Akkor, nem sokkal a rendszerváltás után a vendéglátó Festetics-kastélyban eltöltött néhány nap tényleg mindenkiben azt a képzetet keltette, hogy maga is a hajdanvolt házigazdák ivadéka. Innen adódott vidám köszöntésem, amivel reggelente az akkor még roppant fiatalos, tréfára mindig kész két vásárhelyi kolléganő elé járultam: „Grófnők, hogy aludtak? Könnyű volt az álmuk?” Persze, hogy vették a lapot. 

Ha Jászberényi Emesére gondolok, és mostanában gyakran fülembe cseng hangja, nevetése, még rengeteg más rádiós emlék toppan elém, székelyföldi mindenekelőtt, hiszen éveken át hétről hétre azt jártuk keresztül-kasul, és megannyi remek ember ismeretségével, tapasztalataival, szeretetével gazdagodtunk. Most biztos ők is velem együtt mondogatják búcsúszóként: Emese, legyen zavartalan, könnyű az álmod!