A három hajszál
Már Zovány előtt elakad, aki két lábára bízta magát. A Berekjó kivágtat medréből, az eső szüntelen, csillapíthatatlan. Nemkülönben a szekerek is megfeneklenek, ökröket rendelne ki a fejedelmi had, ha kapna a környéken.
(részlet a soha el nem készülő regények alkönyvtárából)
Már Zovány előtt elakad, aki két lábára bízta magát. A Berekjó kivágtat medréből, az eső szüntelen, csillapíthatatlan. Nemkülönben a szekerek is megfeneklenek, ökröket rendelne ki a fejedelmi had, ha kapna a környéken. Aztat már mind széjjelhordta a pogány, s ha nem a pogány, akkor a zsoldosa szerét ejtette lefoglalni. A két fiú látja maguk előtt kínlódni a fejedelemasszony szekerét, és az általános felbolydulást kitapasztalva térnek ki az urak útjából. Remélik, hogy az erdők alatt pásztortanyára lelnek, ahol átvészelhetik az ítéletidőt. A Berekjón épp hogy át tudnak vergődni, holmijuk fele így is odavész. Pedig ott próbálják, ahol a legcsendesebb. Nem gondolják, hogy a sodrás a hajukba markolhat. Vonszolja őket, tépi magával, és csak a szerencsének köszönhetik, hogy egy egészben elhordott pajtát hoz a víz a hátán, és annak árnyékában kapálózhatnak ki a túlsó partra. Nincs áldás abban sem, többórányit tocsognak a térdig érő sárban, míg szilárdul valamelyest a talaj, és a zoványi gázló alatt egy puskalövésnyire rájuk bukkan egy birkabőrös lóháti ember, aki aztán egy malomhoz vezeti őket.
Ne menjetek ki éjszaka, a víziember a ruháit mossa a folyón, szól rájuk.
Barátkoznak a dohos lisztszaggal, és bár a malom láthatóan évek óta nem jár, úgy képzelik, őröl az szüntelen, forgatja a víz a kerekeit, mert hiszen hallani is jól hallják.
Első alkalom, hogy rendesen aludni tudnak a zsoldosok dúlása óta.
Azazhogy aludnának, ha rájuk nem törnek éjnek évadján. Sáros öltözékű, esőverte, birkabőrtől bűzös férfiak állítanak be a malomba.
Emez török földről jött, állítják egy főrendi ember elé a kisebbik fiút, Kendi Lónyát.
Folyik a találgatás, kérdezik, faggatják, mi hírt hozott.
Ő csak vissza kívánkozik menni török földre, de azt igencsak erősen.
Amúgy szitkos, mocskosszájú valamennyi. Röhögik Kendi Lónyát, hergelik, fenyegetik, le is köpik. Csak akkor hallgatnak el, amikor a batyuból előkerülnek a cserépdarabok. Mégsem ásta el, a kutya, ámuldozik a nagyobbik fiú, Kúnó Izráél is, és közelebb férkőzne szívesen a kisebbik fiúhoz, ha a haramianépség meg nem előzi.
A vezír cserepei, hallja körös-körül.
Te a vezír embere vagy, mondja neki a főrendi ámulva.
Így hát kisütik, hogy vagy követségbe, vagy kémkedni jött utánuk. Netalán egyenesen Budáról szalajtották, hogy alaposan szétnézhessen a keleti részeken. A fejedelem nyomában járkál, el akarja veszejteni a Porta. Titkos ármányokat sző.
Föléled a malom. A kaptárban zümmögő haramianép találgatja, mit kellene tenniök. Talán vessék a megáradt folyóba a kölyköt, talán adjanak rá illő ruhát.
Pirkadatkor odébbáll a haramianép. Viszik magukkal a két kölyköt is.
A vezír udvarába tízéves koromban kerültem. A konyhában dolgoztam, vizet hordtam, fát aprítottam, gyümölcsöket pucoltam. Aztán szarhordó lettem.
Kitárul, mint egy várkapu, indulásig mesél a nagyobbik fiúnak, Kúnó Izráélnak, nem alusznak szemlehunyásnyit sem.
A szarhordás alól akkor szabadítottak fel, amikor megmentettem a vezír életét. Aznap halat ebédelt, szálka futott a torkára. Addig püföltem a hátát, míg a tenyerébe köpte a halcsontot. Először le akarták csapni a kezem, hogy hozzá mertem érni a fényességes úrhoz. Le is csapták volna, ha a vezír meg nem kegyelmez valamelyik asszonyának a kérésére. Azt mondták neki, ha már hozzáértem, és levágnák a kezet, amivel érintettem, azzal az ő testéből is levágnának egy darabot. Nem volt valami nagy eszű a vezír, mészárosból lépett a vezírségbe. Igazat adott asszonyának, mert pontosan tudta, milyen levágni egy darabot a testből. Ruhatisztító lettem. Mindennap hétszer kellett lekefélnem kaftánjait, akkor is, ha föl sem vette magára.
Tizenhat éves korában újra az érintés bűnébe esik. Ezúttal a vezír egyik feleségének hajfürtjei kerülnek keze ügyébe. Egy hajszálat sikeresen ki is tép a többi közül. Az asszony nem veszi észre, ám este, fésülködéskor az udvarhölgye igen. A vezír kedvenc feleségének egyik hajszálát ezüsttel, egyiket arannyal, a harmadikat pedig gyémántporral vonatta be. A fésültető- lány sehol sem találja az ezüst hajszálat. Nagy riadalom támad a vezírné lakosztályában, aki csak él és mozog, az ezüst hajszálat keresi. De éjfélig sem találják meg, és amikor a vezír szolgáival megérkezik, hogy az éjszakát kedvenc feleségével töltse, rögtön észreveszi, hogy hiányzik az az ezüst hajszál. Éktelen haragját alig bírják lecsillapítani, és akkor éjszaka második feleségéhez veszi be magát, és bár messzi esik a két ház, hallani, micsoda bujálkodással mulatnak hajnalig. A fiú nem mer többet a vezírnéhez érni, ennek ellenére pár héttel később, amikor a vezír megenyhül felesége iránt, és újra vele hál, mert szépsége az ezüsttincs nélkül is észveszejtő, az egyik kaftánra ragadva megtalálja az arany hajszálat is. Rémületében majdnem szörnyet hal, és estig bugyogójában rejtegetvén, lefekvéskor vánkosába dugja az ezüst hajszál mellé. A vezír haragja most még leírhatatlanabb. Fél évig asszonya felé sem néz, és egy újabb feleséget is hozat. Hat hónap elteltével az asszony haja olyannyira hullani kezd, hogy marékszámra marad a fésültetőlány kezében az egykor csillogó, pompázatos, illatos ékesség. Amikor már csak az egyetlen, gyémántporral bevont hajszála marad meg az asszonynak, a vezír térde elé veti magát, és zöld epét hányva a túlvilágra költözik. A vezír kitépi az utolsó hajszálat is, és a nő hűtlensége felől ilyes bizonyosságot nyerve az udvar porába dobja, miközben elhagyja egykori felesége lakosztályát. A fiú három álló nap az udvar szennyét bogarássza, míg végre megtalálja a hajszálat. Ám amikor párnájába rejtené, fölfedezik, és a vezír elé vonszolják. De a vezírt akkora mélabúba esve találják, hogy már nem érdekli senki és semmi, nem ró ki már büntetéseket, sőt, eszét veszítve, minden gonosztevőnek megkegyelmez, és a fiút is szabadon engedi. Most is akad jóakarója, aki a hajszálakért cserébe kimentené a városból. De a fiú nem válik meg a hajszálaktól, és egy kellő pillanatban lenyeli őket. A vezír szolgái rögtön kiebrudalják a városból, rábízzák egy karaván vezetőjére, aki a magyarok földje felé tartva vállalja, hogy egyszer s mindenkorra kívül tessékeli a fenséges szultán birodalmából a senkiházit.
Kendi Lónya, tudja meg igazi nevét.
Harmadnap egy montenegrói hegyipatakba végezve dolgát a jéghideg víz feloldja ürülékét, és visszaszerzi a három hajszálat, amelyek fényesebben ragyognak, mint valaha.
Kúnó Izráél sokáig nézi a hajnali fényben a három hajszálat. A malomban kerekedő mozgolódásra Kendi Lónya ijedten kapja ki kezéből és rejti el.
Azt tartják, aki visszahelyezi a fejére ezt a három hajszálat a halott asszonynak, bizonyosan föl is támasztja véle. Én öltem meg, nekem kell föltámasztanom.
Döglött lovon a patkó, morogja Kúnó Izráél, de azért hangjában ott érezni némi bizonytalanságot, mint aki túlságosan sokat látott már ahhoz, hogy efféléket akár el is higgyen.
Szabó Róbert Csaba
