2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Leverten, szomorúan, fáradtan lépett ki a házból, órák óta ébren feküdt s tehetetlenül hallgatta nagyobbik fia szabálytalan szuszogását.

Kántor Zita munkája


Leverten, szomorúan, fáradtan lépett ki a házból, órák óta ébren feküdt s tehetetlenül hallgatta nagyobbik fia szabálytalan szuszogását. Az udvaron a lassan érkező hajnal fogadja, hiába ez a hét első napja, a körülöttük levő házak némán, csendben várják a nappal érkezését. A kert felől magános béka hangja hallatszik, az sem zavarja, hogy a hideg harmat átjárja meztelen talpát. Más aggasztja, már három napja a fiú nem eszik, nem beszél, csak fekszik a heverőn, mint egy élő halott. Időnként felnyitja bágyadt szemét, olyankor anyja megitatja, s azután aléltan hull vissza gyermekfeje a párnára.

Áll mozdulatlanul a ház előtt, magába roskadtan, teste a sötét éjszakában beleolvad a ház falába, mintha csak egy nagy sötét szikla lenne a kettő, mint szívében a fájdalom terhe. Megtenne ő bármit a fiú gyógyulásáért, csak nincs, ki segítsen. Tegnap együtt zsoltároztak a zsinagógában, imaszíjjal a kezükön mormolták az ezeréves imádságot, s ez az éjszaka is ugyanolyan reménytelenül telt el, mint az előző. Valami prófétáról meséltek, aki járja a falvakat és városokat, csodás erővel gyógyít. Mesélték, egy tizenkét éve beteg asszony éppen csak megérintette egyszer a Mester ruháját, s azonnal meggyó-gyult. De hol járhat most ez a próféta!

Távoli kakasszó zökkenti vissza a rideg valóságba, s míg ő súlyos gondolataival a prófétát kereste, az udvarra lassan beérkezett a hajnal. Felesége áll meg mellette szótlanul, bágyadt szemekkel, enyhén feléje fordul, s mintha csak az elmenő, nagy fekete éjszakának jelezné, darabosan megszólal:

– Bemegyek Jeruzsálembe…, valaki csak tudja…, hol lakik a próféta.

 

*

 

Bánattól bús lelkének sértően hangzik a nagyváros zaja, Jeruzsálem zúg, morajlik, mint egy háborgó tenger. Fontoskodó, siető felnőttek előzik meg a nagy utcán, mezítlábas fiúk és lányok rohannak el mellette, aligha nagyobbak, mint otthon fekvő fia. A zúgó hang egyre erősödik, ilyen lehet egy tengeri vihar érkezése, habár ő még sosem látott tengert. Először csak összefüggéstelen tömegzaj érkezik vele szembe, visító gyermekkiáltás, súlyos férfihang és kacagó asszonycsilingelés összhangja kavarog végig a város főutcáján. Ahogy közelednek egymáshoz, egyre élesebben hallja a refrénszerű üdvrivalgást: hozsánna, hozsánna.

Ennyi embert együtt csak akkor látott, amikor évente följöttek Jeruzsálembe az ünnepekre, de az más volt, csendesebb, szétszórtabb, mogorvább, hosszabb, néha napokig maradtak ők is. Most itt minden egyben érkezik feléje: ének és kiáltás, ünnep és diadal, erő és vidámság, fájdalom és dac, színek és szavak, botok és virágok. Micsoda menet! Mennyiféle ember látható közöttük, bottal siető sánták és délceg ifjak, síró asszonyok és kacagó legények. Az első sorokban érkezők háttal jönnek, van, aki felsőruha nélkül üvöltöz, mások pálmaágakat lengetnek, középen egy szürke szamárcsikón fehér ruhás férfi érkezik. Nézi, nézi az érkező sokaságot, eszébe se jut félreállni, pedig a tömeg akár elsodorhatja, pár lépés még csak, s elkerülhetetlenül találkoznak. Most már tisztán hallja ő is a kiáltást:

„Hozsánna, hozsánna!

Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Mk 11,9).

A tömeg örömujjongása átjárja fáradt testét, együtt kiáltja a jeruzsálemiekkel a hozsánnát, s szégyelli magát, miért nem hozott ő is legalább egy pálmaágat. Hirtelen lekapja magáról felsőruháját, a szamárcsikón érkező felé lendíti karját, mások is ezt teszik, csakhogy elszámította magát, s felsőruhája az érkező ölében köt ki. Ebben az örömmenetben mások észre sem veszik, de a fehér ruhás feléje tereli a szamárcsikót, csillogó tekintettel szemébe néz, s méltóságos mozdulattal visszaadja a felsőruhát.

Valami megbabonázta, szólni akart, mondani szeretett volna valamit, kérni, esdekelni: „a fiam beteg, nem szól, és nem eszik”, le akart térdelni előtte, rimánkodni, és sírva könyörögni: „Ó, próféta, segíts!”. De nem jött ki hang a száján, a megfogalmazott keserves kérés is torkán akadt, térde sem engedelmeskedett a leboruláshoz, csak állt mozdulatlanul, szótlanul, egymagában árván az utcán, a hozsannázó tömeg elvitte magával a prófétát, s ő ott áll most egyedül, üresen a leszálló porban, meztelen felsőtesttel, kezében a visszakapott felsőruhával…

Olyan hirtelen érkezett meg az ünneplő tömeg, mint egy nyári zápor, s éppoly gyors elcsendesedéssel vonult el a templom felé. A csend felébresztette, a zaj elvonult, összetaposott pálmaágak, szétdobált ruhadarabok igazolták, nem álom volt az egész, hanem valóság: a próféta vonult itt el előtte fényes dicsőségében, s visszakapott felsőruhájával a kezében lassan elindult hazafelé.

A házban áporodott szagú csend honol, ahogy belép, a szoba hűvössége csapja meg meztelen felsőtestét. Csak most veszi észre, egész úton kezében tartotta a ruhát, úgy érkezett vissza a városból. Óvatos mozdulattal betakarja a fiút felsőruhájával, csendben kihátrál a házból, hogy ne zavarja a beteget. Felesége a kertben ül egy kövön, s egyszerre kétfelé tekint, ahogy csak az anyák tudnak nézni: nézi maga előtt, ahogy kisebbik fia játszik, s belül látja a nagyobbik fiú beteg szuszogását. Fáradt férje szótlanul ül le a másik kőre, s a terhes csend szavak nélkül meséli el a sikertelen városi utat.

A játszó kisfiú hirtelen felsikolt, és apró lábait szedve szaladni kezd a ház felé. Az asszony és férje egyszerre ugranak föl, s rohannak ők is a fiú után. A ház előtt hófehér arccal és enyhe mosollyal jön feléjük beteg fiuk, vállán apja felsőruhája, amit Jézus kezéből kapott vissza. Síró, darabos hangján szólal meg a férfi:

– Mégiscsak a próféta ült a szamárcsikón.

Marosvásárhely, 2013. április 8-án

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató