Fénylő szemek tükrében
2012-10-19 13:54:44
- Nagy Miklós Kund
… ránk ragyog a bizalom. Ajándék, amit alanyaitól kap a fotós. És művészi erénnyé is válik, mihelyt hiánytalanul továbbadja azt képe nézőinek.
… ránk ragyog a bizalom. Ajándék, amit alanyaitól kap a fotós. És művészi erénnyé is válik, mihelyt hiánytalanul továbbadja azt képe nézőinek.
„ A legnagyobb, a legritkább dolog, ami emberrel történhet – írja Márai Sándor –, hogy bizalmat érez valaki iránt.” Gyanakvásokkal, félelmekkel telített mai világunkban különösen érvényes ez az írói szentencia. Annál nagyobb a fotóművész érdeme, hogy el tudja érni: mindazok, akik kamerája elé kerülnek, megnyílnak előtte, őszintén, fenntartások nélkül önmagukat adják, tekintetük békét, szeretetet sugároz. Más érzéseket is természetesen, örömöt, bánatot, optimizmust, szomorúságot, reménységet, rezignáltságot, évődést, melankóliát, sok egyebet aszerint, hogy kinek-kinek mit szabott ki sorsa, hogyan alakult az élete, mire tette érzékenyebbé egyénisége. De mindenikükben ott van az a valami, a humanizmusnak az a lényeges sajátja, ami valóban emberré teszi az embert. Bálint Zsigmond közel hat évtizedes fotográfusi pályájának utóbbi öt esztendejéből, fotós munkássága talán legtermékenyebb periódusából válogatta ezt a reprezentatív gyűjteményt. Hetvenévesen a szakma minden csínját-bínját fölényesen ismerte. A színes fotó, a digitális fényképezés titkaiba is idejében beavattatott. Ami többlet a korábbiakhoz képest, és a 75. születésnapjára szelektált mostani felvételei is egységesen tanúsítják, az a közvetlenség és empátia, amivel még közelebb tud kerülni az emberekhez. Mintha régi jó ismerősük, barátjuk lenne. Aki ha arra jár, mindig nyitott kapura, ajtóra talál. S akivel hamar megtalálják a közös hangot, és olyan jót lehet vele beszélgetni, hogy már mit se számít az a fránya, kíváncsiskodó fotóapparátus. A történet a fontos, amiről mesélhetnek, az egykorvolt meg a mai életvitel, a lehetséges vagy lehetetlen holnap, a szeretteik, akik felidézhetők, a falu, amely lassan már felszámolódik és így tovább.
A fáradhatatlan fotós, aki az eltelt öt évben legalább húsz alkotótáborban megfordult, megméretkezett egyéni és közös kiállításokon, fontos, szép albumokat, kiadványokat is szignált, ifjabb társakkal vagy egyedül bebarangolta Csík, Gyergyó, a Gyimesek, a Mezőség, a Nyárád- és Küküllőmente, Kalotaszeg, a moldovai csángóföld falvait, tájait, ezúttal szociofotóit, néprajzi felvételeit helyezi előtérbe. Hagyományőrző portákat, jellegzetes szobabelsőket, eltűnőben levő vetett ágyakat, ősi népviseletet, házi foglalatosságokat, kenyérsütést, ritka mesterségeket örökített meg, de úgy, hogy mindezek a ház lakóival, a mesterségek, foglalatosságok művelőivel nyernek értelmet. Bálint Zsigmond talán nem idézi, de biztos magáénak érezheti a nagy görög drámaíró, Szophoklész Antigonéjának gondolatát: „Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Képein az összetartozás melegét sugalló családok, többségükben emberpárok, akik benépesítik fotókollekciója nagyobbik hányadát, de a magányosságtól szenvedő magukra maradottak is egytől egyig az emberi tartás, az önérzet, a hit erejével néznek szembe a fotóssal, általa pedig velünk, fotókedvelőkkel. Elégtétel lehet számára a tudat, hogy ha szemük íriszét sokszorosan felnagyítaná, abban az ő alakja is visszatükröződne. De enélkül, láthatatlanul is tudjuk: az ő személyisége is benne van valamennyi képben.
