Csönd lélekkabátban

Talán így is lehet mondani. Összevonva a sikeres verskötet (Lélekkabát) és az abból ihletődött, abból táplálkozó, nagy sikerű előadóest (Lélekcsönd) címét. Felidézve Demény Péter, illetve Salat Lehel és Márkos Albert nemrég Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatott színpadi produkcióját. A könyvről írtam már megjelenése idején, a miskolciak vásárhelyi előadásának szakkritikai vagy tudósításban olvasható sajtóvisszhangját kíváncsian vártam, hiába. Pedig a lélekbevágó költői szöveg s az azt rendkívüli empátiával megszólaltató élő szó és zene, a lenyűgöző előadói teljesítmény egyértelmű méltatást, dicséretet érdemelt volna. Sajnos, ahogy mostanában lenni szokott, akkor éppen más témák, események foglalták le a helyi médiát és a színházi szakírókat. Így hát az akkori igazságtalan visszhangtalanságot ellensúlyozva, pár hét teltével megpróbálok visszatérni arra a két fellépésre, amely zsúfolásig töltötte a Nemzeti Színház Kistermét. 

Persze önmagára szabta a szerző a Lélekkabátot, de biztos lehetett benne, hogy az másokra is illik. Versei alanyaira mindenképp, a kötet illusztrátoraként Eperjesi Noémi ihletett grafikai lapjaival ezt meggyőzően bizonyította. De ki ne öltött volna fel életében valamikor   lélekkabátot? S ha eddig nem tette, talán majd ezután. Arra a költő aligha gondolt versei megírásakor, hogy hamarosan színpadról hallhatja vissza azokat, újabb értelmet, értelmezést, sajátos hangulatokat nyerve a zenés, „csöndes” összeállításban. De valószínűleg különösebben nem csodálkozott, hiszen közhely már, de igaz, hogy megjelenésük után a versek önálló életre kelhetnek, s az is előfordulhat, hogy egy színészt vagy egy komponistát szólítanak meg. Jelen esetben Salat Lehelt, aki követte a lírikust a lelki libikókán, és immár saját alkatára egyénítve, előadói képességeit és eszköztárát gazdagon kiaknázva árnyalta, erősítette fel az „alázat, szerelem, elengedés, Isten, elmúlás, csönd” hangjait. Nem egyedül. A csellista zeneszerzőt, Márkos Albertet is sikerült megfertőznie. Ő is sokféleképp pengette meg a lélek húrjait, az előadás muzsikája, hangszerének „sikolyai”, a váratlan zajok, zörejek, ritmustörések, disszonanciák szervesen teljesítették ki a Lélekcsönd üzenetét, érzelemmozgósító hatását. Nyilván a puritán egyszerűségű játékteret a színész uralta, egyéniségének szuggesztivitása senkit sem hagyott érintetlenül, mindenekelőtt rá szegeződtek a tekintetek a hosszú dobogó egyik vagy másik szélén, olykor azonban a zeneszerző muzsikus is főszereplővé vált, főleg amikor a pódiumra is fellépett. Vagy amikor a csellót hirtelen dobbá, gardonná, fura hangokat kiadó, engedelmes zeneeszközzé varázsolta. A művészt ebben kivételes improvizáló készsége is segítette. De természetes, hogy a másfél órás művészi produkcióban a verseket tolmácsoló Salat Lehelre összpontosított mindenki. Az lehetett a hallgatóság benyomása, hogy az előadóban ott és akkor születnek meg a szavak, formálódnak önmarcangoló vívódó önelemzéssé, tétova mondatokká és beszédes metaforákká az átélt érzelmek, életmozzanatok, kétségek és bizonyosságok, álmok és álmatlanságok, a visszatekintő felismerések. Hamis hangnak nyoma se volt, manírok nélkül adta önmagát a színész, kifejező, kellemes orgánuma, kulturált énekhangja, a jó érzékkel váltott intenzitások és a kellő időben beiktatott csendek is mind azt sugallták, hogy az épp előttünk álló, nyugtalanul ide-oda lépegető, meg-megtorpanó, elnémuló, majd kirobbanó személy belső kitárulkozásának, kíméletlen önvizsgálatának vagyunk a tanúi. De nem. A színész annyira azonosult a lírai anyaggal, mintha a sajátja lenne, elsődlegesen azonban a költő élményvilágába sikerült elmélyednünk. A véletlen úgy hozta, hogy a második vásárhelyi előadáson szemben ültem Demény Péterrel. Minduntalan rá is figyeltem. Tanulmányt lehetne írni arról, hogyan tükröződtek arcán az előadás mozzanatai, a teljes belső utazás, amelyet hosszú ideig megszenvedett, és közben, utóbb lírává nemesült. Amikor nem ragadta magával a miskolci bemutatón és a vásárhelyi délutáni előadáson már végigkísért produkció, és rájött, hogy a nézők figyelhetik, próbált pókerarcot ölteni. Ez csak pillanatokra sikerült. A két előadó hamar visszarángatta a Lélekcsönd világába. A katarzis neki is újra kijárt. Ahogy a fergeteges taps is, amely a szerzőt is méltán köszöntötte, amint ott álltak mindhárman egymásba karolva a keskeny kifutón az előadás végén. Három tehetséges alkotóművész, akiket a rá következő napon Kolozsvár is joggal ünnepelt, de akik tudják és vallhatják is, hogy Marosvásárhelyen is itthon vannak.