Borbála vagy Vasile...

Vasárnap este mutatták be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház underground termében Madaras Orsolya Borbála című darabját, amely egy igen érdekes és aktuális problematikát, a magyar–román viszonyt boncolgat egy történelmi magyar család történetén keresztül.

Madaras Orsolya, Kozsik Ildikó és Fazakas Mátyás

Vasárnap este mutatták be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház underground termében Madaras Orsolya Borbála című darabját, amely egy igen érdekes és aktuális problematikát, a magyar–román viszonyt boncolgat egy történelmi magyar család történetén keresztül. A történet szerint egy magyar házaspár egyik napról a másikra azzal szembesül, hogy egyetlen gyermekük, Ferike, román lánynak udvarol. Mi több, a fiatalok esküvőt terveznek, mert útban van a gyerek. A szülők ezt nehezen tudják megemészteni, annak ellenére, hogy a lány, Anca jól beszél magyarul és nyitott arra, hogy szerelme családjába beilleszkedjen. A fiatalok között egyezség születik, hogy ha a kisbaba lány lesz, akkor Ferike ad neki nevet, apai nagyanyjának a nevét, a Borbálát szánja neki, ha pedig fiú, akkor Anca dönti el, hogy milyen nevet viseljen. Végül kisfiú születik és Anca úgy dönt, hogy az elhunyt édesapja után nevezi el a kisbabát: Vasilénak. A vegyes házasság esetén felmerülő, látszólag apróságnak tűnő, de fennakadást jelentő, mindennapi élethelyzeteket (hogyan alakul majd a templomi esküvő, a keresztelő, miről beszélget majd a két család karácsonykor, az ünnepi asztalnál) élethűen felidéző történet előzményeiről, hátteréről a szerzővel, Madaras Orsolyával beszélgettünk.

– Hogyan született a darab?

– Ezelőtt két évvel, 2010-ben egy magyarországi, balatonfüredi pályázati felhívásra írtam a Borbála című darabot, a Füredi Játékszín hirdette meg. Ezért szól amiről szó, mert úgy volt meghirdetve a pályázat, hogy kisebbségi együttélési problematikát tárgyaljon a darab. Nyilván olyan témához nyúltam, ami a küszöbön hevert, a román–magyar kapcsolatokhoz. Megérződött az előadáson, hogy Magyarországra szántam a történetet, mivel ha nem erre a pályázatra íródott volna, akkor bekerültek volna olyan elemek is, amelyek Vásárhelyhez jobban kötődnek, viszont azt kellett figyelembe vegyem, hogy ezt a darabot egy, a román–magyar viszonyt nem ismerő közönségnek írom. Végül ott harmadik díjat nyertem vele. Pontosan ezelőtt egy évvel, Fazakas Mátyással, a rendezővel megálmodtuk ezt a Vásárhelyi Trilógiát, elolvasta a darabot és meg akarta rendezni. Nyilván ehhez pénzre volt szükség és így döntöttük el, hogy a Román Nemzeti Kulturális Alapnál pályázunk. Magánszemélyként nem tudtunk pályázni, ezért megkerestük Kozsik Ildikót, a Tamacisza Kulturális egyesület elnökét, hogy bekapcsolódnának-e a projektbe. Igennel válaszolt, és így kezdődött el a közös munka, megírtuk a pályázatot, megnyertük. Kevés pénzt ugyan, ami meg is látszik az előadáson, hiszen szegényesebbek a díszletek, a színészek pedig vállalták, hogy saját ruhában játszanak. Hálával tartozom a színészeknek, amiért megelőlegeztek bizalmukkal és felvállalták, hogy eljátsszák ezt az előadást. És köszönetet mondok Gáspárik Attila vezérigazgató úrnak is, aki támogatott és a rendelkezésünkre bocsátotta a színház underground termét.

– Azonfelül, hogy ezt kérte a pályázati kiírás, a román–magyar viszony tematika valamelyest közel állt hozzád?

– Igen, közel áll hozzám, egyrészt mert nap mint nap megéljük, ha nem is konkrétan a családunkban – bár nálunk, a családban is van hasonló történet –, környezetünkben folyamatosan találkozunk ezzel a történettel. Valójában nem is szeretnék állást foglalni, hogy a fiatalok, vagy a szülők pártján állok, mivel, amikor az idősek párbeszédét írtam, úgy éreztem, tökéletesen egyetértek velük, nem szabad feladnunk a magyarságunkat, hiszen a magyarságtudat-erősítés, a nemzeti öntudat számomra is nagyon fontos. Amikor viszont a fiatalok replikáit írtam, úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, hanem, hogy emberek legyünk, hogy szeretet legyen közöttünk. Igazából nem tudok állást foglalni, de a véleményem benne van, nem tudom megtagadni, hogy magyar vagyok, és természetesen ez tükröződik is, de valahol mindkét nézőpontot magaménak vallom.

– Ismerve a vásárhelyi viszonyokat, merész vállalkozás volt, hogy ebbe a kényes témába belevágtál... Picit úgy érzem, kizárólag a magyar nézőközönségnek szóló előadás...

– Az igazság az, hogy én nem gondoltam erre, de Fazakas Mátyás, a rendező, igen. Meglepődtem, mert nem értettem, miért probléma, ha beszélünk egy olyan jelenségről, ami igenis létezik. Inkább attól tartottam, hogy ha eljön egy román nemzetiségű néző, ne érezze azt, hogy ez feléje támadást jelent. Én is úgy érzem, hogy ez a darab valójában a magyar közönséghez szól, de megteremtettük a technikai feltételeket, hogy a románok is megértsék a szöveget, lefordítottuk és kivetítettük a román feliratot. Remélem, hogy megértik, hogy itt és most ez a darab egy magyar családról szól, viszont ugyanez a történet megtörténhet egy román családdal is. Elhangzik a darabban is, és nem véletlenül, amikor Ferike megpróbálja meggyőzni a szülőket, hogy értsék meg, a lány családja az ő családjuk tükörképe.

Úgy gondolom, román közönség számára is nézhető a darab, ha képesek arra, hogy egy picit túllássanak a dolgokon. A másik dolog, hogy a névadásban, hogy Vasile lett a gyerek, egyrészt benne van a keserűség a szülők részéről, hogy na, ugye, megmondtam, el fogsz románosodni, de úgy gondolom, Anca jogosan tette, amit tett, hiszen az imádott édesapjának a nevét adta a gyerekének, ami természetes. És ha ő százszázalékosan elfogadta Ferike döntését, hogy ha lány lesz, Borbála legyen, akkor Ferike is el kellett fogadja, hogy a fiú neve Vasile legyen.

– Tudomásom szerint a történet színrevitelét alapos dokumentálódás előzte meg a román-magyar viszony kapcsán...

– Így van, az előadás megszületése előtt Fazakas Mátyással dokumentálódtunk a témában, elsősorban a szereplők megformálása végett és hogy a rendezőben letisztuljanak a gondolatok. Úgy gondoltuk, szükségünk van más emberek véleményére is. Egyébként Mátyással elég sokat vitatkoztunk a témán, bizonyos dolgokat másként láttunk, ezért végeztük a kutatómunkát. Kérdőívek segítségével vásárhelyi embereket kérdeztünk meg arról, hogy hogyan látják, milyen volt a múltban és milyen most itt Vásárhelyen magyarnak lenni. Mindenik korosztályt megkérdeztük, mert szerettük volna tudni, hogyan vélekednek erről a kérdésről az idősebbek, középkorúak, illetve a fiatalok.

– Milyen következtetésekre jutottatok?

– Azt tapasztaltam, hogy az emberek minél inkább ragaszkodnak a hagyományokhoz, annál inkább érzik úgy, hogy nem tartják ezeket. Vagyis, olyan személy, akitől azt kérdeztem a saját lakásában, hogy ápolod-e a magyarságot, szégyenkezve mondta, hogy nem, miközben ott volt a keresztszemes abrosz az asztalon. Kérdeztem, milyen rádiót hallgatnak, mondta, magyar rádiót, milyen színdarabokat néznek, magyar színdarabokat, milyen újságot olvasnak, magyar lapokat. Annyira természetes dolgok ezek a számára, hogy nem is érzékeli, hogy ezzel valóban ápolja a magyarságot. És érdekes, akikben nagyon erős a magyarságtudat, azok hajlamosak arra, hogy azt mondják, az emberben az embert lássuk. De akadt olyan alany is, akit amikor arra kértünk, mondjon egy magyar szokást, a karácsonyt említette meg, miközben azt állította, foggal-körömmel ragaszkodik a magyarságához. Ellentmondásos helyzetek. Ha a szomszéddal történik meg az előadásbeli történet, tudunk jó tanácsokat adni, hogy hagyd el, nem probléma, de amikor benne vagyunk, teljesen másként reagálunk.

– Visszajelzést kaptál-e már a témaválasztással kapcsolatosan?

– Olyan visszajelzéseket kaptam, amiknek egyébként nagyon örülök, hogy az embereket hosszas beszélgetésekre ösztönözte a darab. Ha ki tudtam váltani az emberekből, hogy akár éjfélig fennüljenek és beszélgessenek a témáról, esetleg egy pohár bor mellett, akkor úgy gondolom, volt értelme. Előadás után volt, aki odajött hozzám és azt mondta, a gombóc a torkában volt, mert pár hónapja ebben a helyzetben van, a fia román lánynak udvarol. Ezért szíven ütöttem a darabbal.

– Trilógiáról van szó, aminek ez volt az első része. Lesz-e folytatás?

– Igen, a Vásárhelyi Trilógia első állomása a Borbála és már dolgozom is a második részen. Egyelőre nem szeretnék részleteket elárulni, viszont annyit elmondhatok, hogy a téma hasonlóan Vásárhelyen megélt eseményről, Vásárhelyhez kötődő problematikáról fog szólni.

– Végül muszáj megkérdeznem, te mint szülő mit szólnál hozzá, ha a lányod egy szép nap hazaállít egy Vasiléval?

– Megpróbáltam elképzelni ezt, mert erről beszélek a darabban. Még kicsi a lányom, de úgy gondolom, hogy annyira jó viszonyban vagyunk, hogy ő nem fog engem meglepni egy Vasiléval, vagy legalábbis én az elejétől tudni fogok róla. Szerintem először megpróbálnám lebeszélni, de ha meggyőződök arról, hogy ez egy igazi szerelem, nem állnék kettőjük boldogságának az útjába. Igazából nem akarok belegondolni, de meg tudnám tenni a gyermekemért, hogy elfogadjam, és az embert lássam a párjában.