Barcasági parasztnapló a 20. századból
2013-06-28 13:12:13
- Sebestyén Mihály
Vegyünk például egy közönséges téli vasárnapot. Tatrangon, Brassó megyében, az 1913. esztendőben.
Vegyünk például egy közönséges téli vasárnapot. Tatrangon, Brassó megyében, az 1913. esztendőben. Egy fiatal parasztember, Foris István ezt jegyzi be naplójába: „...vecsernye végeztével elmentem a fölolvasásra. Ennek végeztével kértem Vajda tanító úrtól még olyan hasznos füzeteket és még egy hasznos könyvet is, amely szintén a gazdasági dolgokról tanít és az állattenyésztésről. Ezekből a könyvekből látom, hogy mennyi sok hasznos tanulnivaló van, amihez talán sok embernek még fogalma sincs, de sajnos a legtöbben mellőzik ezeket a tanításokat, pedig bizony azt hiszem, hogy majdnem kivétel nélkül mindnyájunkra ráfér”.
Egy öntudat ébredésének vagyunk tanúi. A naplóíró azt a pillanatot lepte meg, amelyben rájön: tanulással, önképzéssel meg lehet hódítani a világot, legalábbis ezt a Brassó közeli barcasági csángó községet. Bízik magában, derűlátó. Csak egészsége legyen az embernek, biztatja magát, aztán az Úristennel ketten nagy és csudás dolgokra hivatottak. A töredékekben fennmaradt napló eleje derűlátó. Veress Emese Gyöngyvér néprajzkutató, rádióriporter évek óta kutatja a barcasági csángók életét, sorra-rendre előkerülnek erőfeszítéseit megkoronázandó a paraszti élet egykori írásos lenyomatai: naplók, levelek, önéletírások, mi több, újságlevelezői tudósítások.
Békeidő van még, a Monarchia végnapjai. De hát senki sem láthatja ezt előre. Erdélyben egyelőre minden a megszokott útján halad, működnek az intézmények, az egyházak, templom, iskola, dalárda, a bankok hitelt nyújtanak vagy végrehajtókat küldenek ki, üzemel a szesz- és a cserépüzem Tatrangon, ebben a néhány ezer lelkes faluban; az emberek földet művelnek, napszámba járnak, földet bérelnek, állatot tartanak. Semmiben sem különbözik a többi kistelepüléstől, hacsak nem számítjuk Brassó szomszédságát. Az iparosokkal teli szász-magyar-román nagyváros folytonos vonzástér, piacközpont, munkahelyeket, üzleteket, ügyvédeket jelent, újságok jelennek meg három nyelven, melyeknek Tatrangon is van megrendelőjük, olvasójuk. Már nem olyan ördögtől való ritkaság az újságolvasó parasztember. A férfi.
Foris Istvánnak van téli és nyári mestersége. Mesterségei. A szükség ezermestereket teremt. A naplóíró efféle jókezű fiatal vállalkozó, parasztpolgár, gazdálkodó, mukaerejét szívesen bocsátja áruba, a közgazdaság száraz nyelvén szólva. Egyfelől kosárfonásból él. Ám ő többre vágyik. Emberünk afféle gondolkodó, aki le is írja gondolatait. Nem csupán az időjárás alakulása tölti meg füzeteit, hanem magasabb rendű dolgok is: a világ, az emberi sors felett elmélkedik. Az élet és a halál örök ellentéte serkenti legtöbbször írásra, bölcselkedésre. Hiszen ez minden emberi természet sajátja. Amint írja: „Elég nehéz az élet, hovatovább a halálról való elmélkedés mind egyszerűbbé válik”. Gyermekeit sorra elveszíti, családi élete megromlik, elmagányosodik élete végére.
1917-ben, az első világégés kellős közepén gondolatai már a nagy közös halál körül forognak. „Megfosztott ez a borzalmas szörnyeteg már sok mindentől. Ami a legjobban bánt, a sokszor olyan szépen elmosódott reményeimtől. Olyan leszek mindjárt, mint egy gép, amely működik csak, de nem érez, és nem érdekli semmi. Itt vagyok egy sok halálnak szállást adó lyukban. Napfénytől elzárva [...] mint egy vasra vert bűnös gonosztevő a sötét börtön fenekén. Fölöttem süvölt a sok ágyúgolyó és aknától reszket a föld, pedig ő nem fél, mert tudom, hogy nem érez és nincs szíve. De ha tán mégis úgy volna, hogy félne, és tán azért fél, hogy nem bírja ki azt a sok sebet, amit még fog kapni ezektől a ronda földi tudományos művelt emberektől. És nem tudja már befogadni azt a sok agyonkínzott, halállal kimúlt, szegény mártír népet. Óh, öreg föld! Miért teljesíted bár te a kötelességedet?! Miért nem szakadsz ki már a tengelyedből?...” A további sorok elmosódtak a tintaceruzával írott öreg füzetben.
Ha az idő nem szorítja oda otthonához, ha nem taglózza le a pénztelenség, kőműves, ács, betonozó, sírköves, műkőcsiszoló, pajta- és csűrépítő, kútásó, fafaragó, a falu mindenese, szomszédok, rokonok, barátok kérik meg, hogy segítsen, szakértsen, felügyeljen, számoljon, tervvázlatot készítsen, levelet, kérvényt szerkesszen. Földmívelő: árpát, rozsot, pityókát, zöldséget termeszt, legelőt gondoz, kaszál, szánt, vet, arat, csépel. Vásáros, feleségével együtt a brassói piacra krumplit, borsót, almát visz. Állatot tenyészt, nem sok sikerrel. Költségelszámolásai egyre kínosabbak. Bevételei megcsappannak. Optimizmusa fokozatosan száll el, az anyagi terhek egyre nyomasztóbbak.
Naplójának három fönnmaradt részlete az 1913-1914, 1917-1918 és 1933-1935 közötti évekből ezt a folyamatot könnyen követhetővé teszi: a lángoló szerelemtől a párválasztásig, a házasélet örömei és bánatai, gyermekek világrajövetele és fiacskájának-leánykájának korai halála, a házaspár elhidegülése a nincstelenség okán.
Fiatalabb korában maga is megjárta minden hétfalusi csángók útját, Bukarestet. Aztán másokhoz csatlakozva beletanul a kőműves- és ácsfortélyokba, majd katonaként megjárja az első világháború orosz és olasz frontját, fogságba esik, eljut élete legtávolabbi földrajzi pontjára, Szicíliába. Fogolytársai örömére – bár már azelőtt is gyakorlott/gyakorló versfaragó – verseket ír életükről, tisztességesebb jövőt remélő álmaikról.
Tatrang vegyes falu, a településen románok is élnek, ezekkel azonban a kapcsolat meglehetősen távolságtartó. Hiányzik az a fajta idillikus együttélés – legalábbis Foris naplójának sorai erre engednek következtetni –, amit a nyájas propagandairodalom és politikum el szeretne hitetni. Nem ellenséges a viszony. Inkább egymás mellett elkülönözve élnek. Két közösség, melyeket a gazdasági egymásrautaltság késztet kapcsolatteremtésre. Amikor a hatalmi viszonyok megváltoznak 1918 után, Foris tanácstagként keserű tapasztalatokkal gazdagodik. Leginkább a falu újdonsült kiskirályai, a liberális kormányzat helyi kiszolgálói ellen kel ki. Mindjárt a háború végén, 1919. január elsején még a fogolytáborban jegyzi fel bajtársa pálfordulását, aki már tud a gyulafehérvári december elsejei nagy népgyűlés döntéséről: „Érdekes, a ruharaktárban lévő »domnu strázsamester« addig nem akart nekem bakancsot adni, amíg nem kértem tőle románul”. Mélyen megveti azt a magyar tanítónőt, aki elfelejti népét, nemzetét, megkeseríti gátlástalan helyezkedni akarásával tanítványai életét. Pénzt gyűjtet a növendékekkel valamely bukaresti, a liberálisok által felállítandó szoborra. Hősünk zokon veszi, szóvá teszi. A falu inkább hallgat és fizet.
Olvasó ember. Leginkább az újságolvasás tágítja szemhatárát. Rendszeres olvasója a Brassói Lapoknak, a brassói Népújságnak, sőt egy időben még a Kós Károly szerkesztette Magyar Népet is olvassa. Éppen az újságok révén jut a Brassói Lapok által kiadott Ajándékkönyvtár nevű sorozathoz, melynek egyik terjesztője lesz. Újságelőfizetőket gyűjt, sajtóterjesztő, sajtólevelező. Írásai révén kerül ismeretségbe a Brassói Lapok szerkesztőségével, Szele Béla főszerkesztővel, a kisemberek támogatójával, Szabó Béni magyarpárti parlamenti képviselővel. Bejár a laphoz.
Versfaragó. Éppen a szöveggondozó néprajzos Veress Emese Gyöngyvér kutatásaiból tudjuk, hogy sokan „vetemedtek írásra” egykoron, a huszadik század első felében a barcasági magyar földművelők közül, többnek maradtak fenn versei, rigmusai, vélhetően valahol még rejtőznek felfedezésre váró naplók, följegyzések, rigmusok, írásos életjelek. Foris István verseit már a fronton elkérik művelt emberek, ügyvédek, ígérik, hogy nyomtatásban is megjelentetik. Megjelentek? Nem? Nincs módja követni a pesti lapokat a frontról vagy a fogságból. Az írástól is fokozatosan megy el a kedve. Kudarcokat, magánéleti válságának állomásait, a kis és nagy konfliktusokat, csalódásokat kellene feljegyeznie, falusfeleinek, rokonainak kicsinyességét, örökös eladósodását, az életét kikezdő, megkeserítő pletykálkodását, irigyeinek áskálódását kellene rögzítenie írásban. Nincs nagy kedve. Panaszkodik. A jövőkép mindinkább elsötétül. Naplójegyzetei hatalmas élet- és tényanyagot rögzítettek írásban: a születéstől a halálig tartó ciklust, a falusi kisvilágot, kapcsolatrendszert, az étrendet, szokásokat, öltözéket, paraszti etikát, munkát, pihenést, szórakozást, a férfiak és nők társadalmát, falusi politizálást, urak és parasztok viszonyát, a civilizáció térhódítását (rádió, telefon, taxi, gépkocsi, sajtó, gyógyszerészek, orvosok, kórház). Bőséges helynévi és tájnyelvi anyagot őrzött meg.
A naplónak van stílusa, erényei lekötnek. Nyelve érzékletes, erőteljes. Több puszta népéleti adatsornál, faluképnél, szociográfiai felvételnél. Idillnek, nosztalgiás falukép gyanánt végképp használhatatlan. Forrásértékű munka. Foris István 1886–1950.
Foris István: Életem jelentékenyebb napjai. Barca kiadó, Dunavarsány, 2013.
