Búcsú Mózes Attilától

Hosszan tartó betegség után, 65 éves korában elhunyt Mózes Attila, marosvásárhelyi születésű író, irodalomkritikus, szerkesztő. Szerettei, barátai, tisztelői február 3-án szülővárosa református temetőjében búcsúztak el tőle. Halálhírét volt kollégái, a kolozsvári Helikon szerkesztői közölték elsőként, megrendülten vette át a honi és a magyarországi média.

Mózes Attila 1952 áprilisában született. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett orosz-magyar-francia tanári diplomát. Pályáját pedagógusként kezdte, később az Utunk szerkesztőségének lett tagja, 1990-től pedig a Helikon rovatvezetője volt. Mózes Attila első írását a vásárhelyi Vörös Zászló irodalmi melléklete adta közre 1968-ban. Prózai írásai, esszéi, kritikái az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, A Hét, a Napsugár, az Új Élet hasábjain, majd a Látóban jelentek meg, Magyarországon az Életünk, a Rakéta és más irodalmi folyóiratoknak volt a munkatársa.

Közölt kis- és nagyprózát, irodalomkritikát, esszét. Nemzedékének egyik legkiválóbb írója volt, olyan művek szerzője, mint az Átmenetek, az Egyidejűségek, az Üvegcsendélet, a Füstkorom, A Gonosz színeváltozásai, a Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, A vénasszonyok nyara vagy az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. Mózes Attilát – több más rangos kitüntetés mellett – 2002-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíjával, 2012-ben Márai Sándor-díjjal jutalmazták.

„Ennek a sovány, szőke, izgatott intellektusú, fiatalon maradt embernek huszonhat éves korában, 1978-ban jelent meg az első novelláskötete (Átmenetek). Akkor éppen falusi franciatanár volt az elrománosodott Székelyhidason, és már eléggé neves, haragos magyar író. Mire ottani élményeiből megírta Egyidejűségek című regényét (1980), az Utunk című hetilap kritikai rovatához honosult, Kolozsváron. A marosvásárhelyi kültelkek után amolyan örök, évszakról évszakra élő-forduló falut mutatott, meglehetősen ijesztő mítoszokkal és erkölcsökkel. (…) Mózes Attilának látszólag »szakmai életrajza «van csupán. Az is eléggé változatos. Író lett, úgy él, úgy sem veszélytelenül. Gyerekkort talál ki magának, kalandokat, és mintha túlságosan korán kezdett volna emlékezni rájuk. Szerintem muszájból. Történt elég visszarettentő, -szorító esemény vele, körülötte, közben és azóta. Egyre sűrűbben halnak meg hősei, a barátai” – írta róla pályatársa, a 2008-ban elhunyt Csiki László író, költő.

György Attila a Székelyföld 2009/9-es számában jelentetett meg vele hosszú interjút. Mózes Attila önvallomásának azt a részét emeljük most ki, amely irodalmi szerkesztői mivoltára vonatkozik. A Káfé főnix című online irodalmi és fotóművészeti lap ezt mellé-kelte búcsúsoraihoz.

»Bizony, elmúlt harminc éve, hogy ebben a szerkesztőségben töltöm életem egy részét, mert hozzászámítom ám a jogelőd, az UTUNK éveit is; nem szeretnék éles határvonalat vonni a kettő között, bár bizonyára van. Ami viszont nincs, az ama bizonyos „megállapodott élet”. Én valószínűleg már sosem fogok megállapodni, talán azért, mert mindig is arra vágytam. Ugyanis mindent tökéletesen csinálok, csakhogy tökéletesen fordítva. És/mert: mindig vagy túlságosan hamar, vagy túlságosan későn érkeztem mindenre, soha időben. Aminthogy mindig vagy túlságosan fiatalnak, vagy túlságosan öregnek érzem magam, de „sosem vagyok a koromnál”. Magam sem értem ezt, de már nem is igyekszem megmagyarázni, még önmagamnak sem. Hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet közlök, annak viszont az lehet az oka, miszerint úgy érzem, manapság – legalábbis számomra – az írásnak nincsen tétje. Meglehet ostobán hangzik, de nincsen „ellenségkép”, mert az elmúlt időben bizony volt, hiszen – a nem túl tehetséges „pályatársaktól” eltekintve – figyeltek ránk, gyanakvással, gyűlölettel, amivel azt sugallták, a tevékenységeddel, a léteddel is veszélyt jelentesz, „közveszélyes vagy” – tehát fontos! Most pedig... Most meg bárki megjelentetheti a könyvét, ha éppen erre szánja a pénzt. Veszem észre: nemcsak az irodalomban, hanem a szellemi élet egyéb területein is „dübörög”, nyomul a középszer, nyomában sunnyant a kisszerű senkik hada – közép-hiénák és kis sakálok szimatolnak préda után mindenféle szavannákon, amint azt a nagy ragadozók megszabják nekik. Ahogyan hagyják. Látod, máris kiadtam magam a dühömmel együtt, pedig ez sem ildomos (úm. ésszerű) manapság. Mindenütt a dilettánsok jól ismert gátlástalanságát és ízléstelenkedését tapasztalom, amitől nemcsak a közléskedv, de az életkedv is meghőköl. Médiákban, írott és képi médiumokban (ahogyan azt manapság mondják, bár én beérném az írott, meg a mozgóképes sajtó megnevezéssel is, ha már jobb nem akad) tombol gátlástalanul a nyakló nélküli dilettantizmus, ami legnyilvánvalóbban a nyelvi romlásban, elsivatagosodásban mutatkozik meg, s mostanában talán ez az egyetlen dolog, ami felbőszít: amikor a Nemzeti Színház igazgatója nem tud, csak „igazándiból” beszélni valamiről (mi ezt még a „Kindergartenben”, „spílhózniban”, a homokozóban kuporogva is szégyelltük volna kimondani); amikor a kulturális és oktatásügyi miniszter csak „durván” képes fölbecsülni valamit úgy hatszor-hétszer egyetlen interjú során; amikor egyik vezéresztétánk (valamikori haverom, jóemberem) szerint irodalmunk helyzete „aggályos”, és így tovább, hogy a vonatkozó névmások használatának misztériumáról és az úgynevezett médiasztárok nyelvezetéről már említést se tegyek „fizikálisan”, úgy a huszonhárom Celsius-fok „magasságában” stb. Mindez már nem is nyelvromlás, ez szántszándékos nyelvrontás. Mintha valakik arra szövetkeztek volna, hogy tovább szegényítsék a Kazinczyék által már amúgy is megcsonkított nyelvet; lásd az elsinkófált igeidőket, amelyeket értőbb-figyelmesebb-gondosabb nemzetek megőriztek s használnak még ma is...«

Találjon békére végső nyughelyén!