Amíg él a hit

Méhes-oldala alatt, ahol az Egres a Korond vizébe szakad, hogy a Balázsok kapujában átvágja a fehér, sóvidéki hegyeket, amelyekre békés nyári éjjel ezüstfényt szitál a telihold, valamikor a bánatos tündérasszony nyomán csupa tiszta, fehér sóvirág fakadt, s ha a Sásverésen éppen nem zokogott végig a szél, csend honolt és tisztaság, hogy akár igazszavú harangot önthessenek ott egy-egy meredt csillagszemű, közép-európai éjszakán. Igen: tündér, csillag, sóvirág, tisztaság és csend. Rejthette századokon át zöld palástba derekát ott a bükk, s a tekergő patakokban, a kormos égerfák alatti gübbenőkben a patakkal együtt lefogyhattak a halak; és mindmáig apró ezüstpálcika-fohásszá vénülhettek volna az árnyas gyökerek alatt, ha fűzfasíp helyett nem hasít olykor a levegőbe a püfögő székely vicinális.

 

Első vonatfütty.

– Lányom! – mondta az édesanyja Viktóriának – én egy helyen két kerek esztendőt szolgáltam; meg is fizettek, nem csak fizetgettek: most érted rikoltott a vonat, hogy tanulj egy kicsi ügyességet. 

– Hallom, édesanyám – így az anyja biztatására a begyes leányocska, s két játékos szeme megcsillant, mint két könnyező gyertyaszál.

Azzal indult, hátán kis batyujával, szerencsét próbálni fel-felnyerítő, szilaj vasparipán Fülöp Viktória is, mint megannyi lánytársa. Őt se féltsék, mondta, mert hazajön, ha összegyűl egy tisztes stafírungra való. De a Szamos partján a kincses Kolozsvár másképpen határozott. Addig csodálta ott a vasárnap délutáni kimenőkön a szilaj legények fekete-piros táncát, hogy ő, a kálvinista lány, az erdélyi magyar egyistenhívő Szabó Elemérben társra talált. Mondta Viktóriának a háziúr, hogy a szerelemből náluk házasság lesz, a házasságból pedig megszületik a leventének való. S a tanult ember nem tévedett.

– A fiunk! – emelte az ég felé a nagy és igazságos Mátyás előtt Szabó Elemér a pulyát. Hadd lássák, gondolta, hogy nemcsak a varjaknak, neki is van fia.

A gyermekből arra a világra született embert faragott volna ő, ha nádsíp, s nem vonatfütty hasít bele az apáért is egyszer egy áldott napon a békés Szent Mihály-templom magas tornyára telepedett esti félhomályba. Szárazon pattogó parancsra hamarosan fel is szálltak az éneklő vonatra, s tekergő sínpáron indultak – mintha éppenséggel otthon nem lett volna elég bajuk – a romlott világot leckéztetni Kelet felé. Mintha előre megérezte volna, fújta, ahogy a száján csak kifért Szabó Elemér is, a fiatal édesapa, hogy: Erdélyországban Kolozsvár a hazám, abban sirat szép hitvesem s jó anyám. Mert nyomtalanul elnyelte őt is a véres háború vihara a Don-kanyarban.

 

Második vonatfütty. 

Méhes-oldala alatt, ahol az alsósófalvi Egres-patak a Korond-vizével összeölelkezik, aki tehette, már szinte mesének vette, hogy volt egyszer egy második világháború is. Csak egy suhanc, a félárva Szabó Dezső nem. Szerethették, mint sajátjukat a nagyszülők, akik felnevelték, őt nagyon sokáig csak a dovgolevka-fazovai pergőtűz átka kísérte; tavasszal a falura könyökölő erdős oldal derék bükkfáinak lombja, mint a frontharcosok zöld zubbonya, télen a sófalvi rét szikrázó hómező-ingje intett feléje a fronton elesett édesapa helyett, és konokul várt. Igen! Vajon a tündér, a csillag, a sóvirág, a csend vagy a tisztaság táplálta benne a reményt?

Aztán – ahogy az idő telt – már az fájt neki, ha Bimbó a terütől megszakadt, s elvetette a borját, vagy ha nem sikerült böjtelőn rendesen eltemetniük Illyést. Ezért meg se hallotta, mint süthetett át két nagy kajla fülén a még erőlködő, ősz eleji napsugár, hogy a Sásverésen felfelé nem az édesanyjáért, hanem érte füttyentett hármat – kettőt rövidet s egy hosszat – a vonat: 

– Édes fiam – szólt rá kényszerből a nagyapja. – Ha fiunk volnál, se szerethetnénk jobban – mondta Szabó Dezsőnek. – De az iskola fontos… – nézett biztatóan az unokája játékosan villogó, fürge szemébe.

Nem állította az öreg Fülöp, hogy pont a papság a nagy uraság, de látta, hogy belőle csak meg lehet élni, s a cseperedő legényecske esze vágott, mint a borotva. Bizony, tizenöt esztendőre az édesanyja után Szabó Dezső is felkuporodott Sásverés fejében a prüszkölő acélparipára, hogy majd ő, a fiatal, templomos pap, Nagyajtán, a hatalmas, magyar unitárius vártemplomban zengve hirdethesse a megtartó hitet szegénynek és gazdagnak egyaránt.

 

Harmadik vonatfütty.

Maga sem tudta, hogy mit vétett, de hét tavaszon ültetett aztán jégbörtönből szabadult parancsnokságok elé virágot Szabó Dezső. Mert jól állt kezében a kertészszerszám, őrei gyakran oldalból taszítottak egyet rajta, mert szinte lerítt róla, hogy a börtönök falainál tovább lát. Büntetlenül tehették, hisz mindjárt az elején fülébe ólmot öntöttek a rút emberek; a gúny lepergett róla, mintha nem fogná őt a mocsok.

– Emberek! – mondta a rabtársaknak fakón, kopaszra nyírva – álmomban a Házsongárdban egy ismeretlen sírra földet hordtam. Jó jel! – bizonygatta szikár alakját paposan előrehajtva. – Otthon nem várhatnak már soká hiába; hazamegyünk – gyúlt ki erre a rabok színtelen arcán is a remény.

– Ezért szólt be a rácsok között hozzánk a minap hajnalban a vonatfütty?! – pusmogták hosszú napokon át a rabok, de aztán az erdélyi hegyek könnyeivel hosszan locsogó Szamoson csak megérkezett Szamosújvárra a várva várt parancs...

Végre fénylő arccal, ha az est leszállt, nem álmukban indultak el a rabok hazafelé. Ha kellett, istenesen megszenvedtek igazukért! A Szamos-hídon füttyentő vonaton Szabó Dezsőről is lerítt, hogy a bőre és a haja színe szerint nyolc esztendőt kinek szolgált. És szépen metszett, férfias arcáról, mély, melegen zsongó hangjáról mindenki tudta; hát senki sem kérdezte, hogy miért.

S aztán jött a néma csendbe a rá várakozó Méhes-oldala alá, dolgos nyáridőben nagyapónak kaszálni a könnyező sófalvi réten, s kálvinista falusfeleihez is a megszenvedett igaz hit hangján szólni. De üzent a nagyajtaiaknak is:

– Amihez kevés volt a vártemplomotok kemény fala, kárpótolt azokért a töretlen unitarizmusotok őszinte segíteni akarása.

És fújt a kellette korra jött szél fűzfasípot a Méhes-oldala alatt búcsúzkodó vonatfütty helyett, amikor utoljára állt meg Szabó Dezső édesanyja, Fülöp Viktória szülőháza előtt. Hosszan elnézte az oldalból a Siklódi-kő felé kapaszkodó, keskeny utcára támaszkodó, magas faházat, amelyben maga is árva gyermekként nevelkedett, és azt súgta oda a szélnek, hogy tudd meg, te Nagyúr, amíg él a hit: senki sem születik, s el sem tűnhet nyomtalanul.

Ambrus Lajos