„Számomra nincsen elvesztegetett idő”

Bányai Kelemen Barna neve  otthonosan cseng a vásárhelyieknek. Marosvásárhelyen végezte tanulmányait, majd kilenc évig volt a Tompa Miklós Társulat tagja. Két éve szerződött át a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz. Az elmúlt két évben A nyugalom Andoraként, a Bányavirág Mihály doktoraként és a Bányavakság Florin rendőrjeként volt látható a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, mely utóbbi két előadást a múlt hét végén búcsúztatták az alkotók és a közönség. 

A vasárnap esti utolsó Bányavirágot követően a színészt jelenlegi életéről és a „letett” szerepek sorsáról kérdeztük. 

– A második évadodat töltöd Magyarországon. Miben lett más ott az életed? 

– Valamiért nagyon erősen az fogalmazódik meg bennem, hogy országot váltottam és nem szokást. A szakmámban dolgozom változatlanul, ezt pedig az én ízlésem szerint csak úgy lehet csinálni, ahogy eddig is csináltam, úgy, ahogy én elvárom magamtól. Ugyancsak színházban dolgozom – amúgy rengeteget. Nyilván szokásaiban, tempójában kicsit más. Ha mindenképpen különbséget akarnék megfogalmazni, egyszerűen az van, hogy az is egy színház, csak más hangsúlyokkal. 

Praktikus például, hogy márciusban tudom, mire szerződöm. Elém teszik a felkínált szerepeket – tavaly négyet –, és van egy hónap gondolkodási időm: időben tudom, hogy mit fogok játszani, mikor vannak a próbaszakaszok, kik a rendezők. Többeket nem ismertem, ez kíváncsivá tett, na meg a feladatok is kecsegtetőek voltak, és azt mondtam, oké. 

– Így, hogy már tudod, elkezdesz foglalkozni velük, akár csak fejben is?

– Nem, nem szoktam előre készülni. Egyiket sem olvastam el előre. A rendezőknek utánanéztem, mert nem igazán ismertem a munkásságukat. De ez az én hiányosságom. Ezért elkezdtem sűrűn – Magyarországon – színházba járni. Nyilván visszamenőleg azt a 10 évet, amióta színész vagyok, nem tudom nézőileg bepótolni, de egy csomó mindent nézek felvételről,  követem a rendezőket, olyan értelemben, hogy videóikat megszereztem innen-onnan, ami, tudjuk, hogy nem szép, de hasznos. A színészek látóteréből gyakran hiányzik a külföldi alkotók munkássága, mint például Romeo Castellucci, Peter Brook és még rengeteg nevet sorolhatnék, akik nem történelem, hanem ma élő és meghatározó színházat művelnek. Van olyan is, aki eljön egészen közel, Thomas Ostermeierrel például találkozhatunk Kolozsváron az Interferenciák fesztiválon, az nincs olyan messze, azt a jegyet is ki lehet fizetni, és ha kell, haza lehet utazni még aznap este. Csak nagyon fontos, hogy el kell menni.

– Itthon nagyon ismert lett a neved, főleg a Bányák után, ott ezt számontartották? 

– Amikor a Bányavirággal szerepeltünk a Pécsi Országos Színházi Találkozón, volt egy felelőtlen és hát elég beképzelt kijelentésem. Egy nagyon kedves magyarországi ismerősömmel néztük az előadásokat, kocsmáztunk, beszélgettünk sokat. Én nem igazán ismertem ott senkit, ezért folyamatosan kérdezősködtem tőle, ő meg mindig magyarázta nekem, hogy ki kicsoda. Aztán egyszer csak felháborodtam, hogy miért kellene nekem ennyi embernek a nevét tudni, ők vajon tudják, hogy én ki vagyok? És meglepetésemre azt mondta:  igen, tudják. Azzal, hogy elmentünk a POSZT-ra, ők pontosan tudták, hogy ki Székely Csaba, ki Sebestyén Aba és ki lehet az a Bányai Kelemen Barna, aki játszik az előadásban. 

– Ezzel a két kifutott előadással már csak egy dolog, A nyugalom köt Vásárhelyhez szakmailag. Ebben a fázisban hol van neked az otthon? 

– Ez nagyon nehéz kérdés...

– Áthelyeződött már teljesen az életed? 

– Nem, azért annyira nem. Nomád életmódot élek, élünk a párommal. Ha most sarkítani szeretnék, akkor igazából az otthonom az autóban van. Nem vicc, tényleg. Állandóan pakolunk, jövünk-megyünk. Ezt a háromlakiságot egy autóba próbáljuk valahogy beletuszkolni. Budapest most a bázis, Szombathelyre vagyunk szerződve, és itt van még Vásárhely. Ezt a Bermuda-háromszöget járjuk folyamatosan. Szeretem azt mondani, hogy Budapest a központ, pedig gyakorlatilag egyelőre még nem, de ott van minden holmim. Az egy albérlet, van viszont még egy albérlet Szombathelyen is, ahová azokat a dolgainkat visszük le, amik éppen szükségesek ahhoz, hogy ott egy próbaszakaszt végigcsináljunk. 

– Hogyan oszlik meg az időd a két „helyszín” között?

– A vasárnap és a hétfő – főpróbahét kivételével – legtöbbször szabad. Ilyenkor általában Budapesten vagyunk. Ekkor kerül idő  mosásra, számlafizetésre, családra, barátokra, feltöltődésre. 

Szakmai szempontból pedig jelenlegi státuszom azt jelenti, hogy a szombathelyi az ún. anyaszínház, azon kívül vannak más munkáim is, függetlenek vagy más színházak felkérései, de a prioritás az mindig a főszínház. 

Ilyen volt egy főiskolás produkció, ami nemrégiben járt le Budapesten, Pintér Béla A sütemények királynője című előadásában én voltam az apuka. Ez egy vizsgadarab volt, amit az Ódry-színpadon, a budapesti színi „gyakorlószínpadán” mutattunk be. Aztán volt az Alföldi Róbert rendezte Makbett, amit játszottunk egy darabig, de az egyeztetések végett abbamaradt. A Kultúrbrigád nevű társulattal dolgoztam, de huszonakárhány embert kellett egyeztetni, ami egyszerűen lehetetlen volt. Most mégis megkíséreljük felújítani. 

– Van valami különleges abban, ha Vásárhelyen játszol? 

– Persze, hogy van. Ide nem vendégművészként érkezem, hanem én tényleg hazajövök, anyukáméknál alszom, nem hotelben. És persze a kis pakkot, mint Nyilas Misi, megkapom minden alkalommal. 

Egyébként fájdalmas bevallani, de két éve már egyre kevesebbet tudok a társulatról. Nyilván a kollégáimat ismerem, de egy csomó előadásukat már nem láttam, nem tudom, hol tartanak. Azokkal a kollégáimmal is, akikkel a Bányákat vagy A nyugalmat játsszuk, megrekedtünk az életünk egy szakaszánál: ők is velem, én is velük. A közös előadásokban nyilván ugyanazt csináljuk, amit eddig, abban nincs különbség. Vagy ha van különbség, akkor az mindig jót jelent, mert talán időközben még érett a történet. Én azóta játszottam számomra fontos szerepeket, és Berekméri Katalin is játszott azóta ilyeneket, és mi már úgy találkozunk az előadásban – Jordán Éva és Andor –, hogy rajta van ez a pluszréteg. Az emberrel mindig történnek új dolgok, és miért ne vinnénk bele a játékba, hiszen épp attól lesz életszagú. 

– Két fontos szerepedtől köszöntél most el. Mi marad ilyenkor utánuk? 

– Egy korábbi interjúban azt mondtam, hogy Florinnak a karkötőjét és Mihálynak pedig a bicskáját fogom magammal vinni. Ez így is történt. 

– Van az úgy, hogy a szerepek még motoszkálnak benned kicsit, miután már nem játsszátok többet az előadást? 

– Persze, sőt. De megtapasztaltam az is, hogy nem csak a jó munkáim. Vannak rövid életű dolgok is a színész életében, és azt fedeztem fel, hogy ezeket remekül lehet használni később. Voltak olyan nem túl sikeres szerepléseim, amikkel kapcsolatban azt éreztem, hogy megpróbáltam ugyan, de nem igazán jött össze. Megvolt a bemutató, megvolt a két-három előadás, a szokásos „köszönjük szépen, jó voltál!” és a nagy-nagy űr utána. Közben mégis szerencsés a helyzet, mert „újra lehet hasznosítani” ezeket a szerepeket. Ami nem jött össze, újragondolom, és egyszer csak be fogom tenni valamibe. Erősen ez az érzésem például Camus Caligulájával kapcsolatban, amit Imamutdinov Tufan rendezett 2014-ben. Nagyon sokat készültem rá, mint egy autista jártam föl-alá a próbafolyamat alatt, és tanultam a sok és rendkívül nehéz szöveget. Életem egyik legnehezebb munkája volt, és ehhez képest nem az lett belőle, amit szerettem volna; aztán hamar le is került műsorról. De nem is a munka miatt fontos, hanem inkább – nem találok ennél jobb kifejezést – az érzés miatt: tudom, hogy abból az érzésből, amit ott megfogalmaztam,  és lehet, hogy akkor belebuktam, de mivel nem engedtem el a történetet, tovább építkezhetek. Az a sok idő valamikor majd megtérül. Számomra nincsen elvesztegetett idő. Azt gondolom, hogy az egész színházasdi egy hosszú-hosszú, folyamatos tanulás. Nincs olyan, hogy mindent tudok. Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor ma, az utolsó előadáson olyan mondatok születtek meg, amiben biztos vagyok, hogy eddig soha életemben ennél hitelesebben nem mondtam ki. A szövegeket mindig elmondom, de az, hogy ennyire összekapcsolódik  a lelkemmel, a gyomrommal, az agyammal, hogy átfolyik rajtam: ritka. Persze, lehet, hogy kívülről nagyon lassúnak tűnt egy-egy jelenet, lehet, hogy én átéltem és a néző közben meg rémesen unatkozott. 

– Ezt azért nem hinném...

– Ez most egy nagyon emelkedett és „elkényeztetett” helyzet volt, mert akik ma este eljöttek színházba, tudták, hogy milyen alkalomra jönnek. Voltak mondatok, amelyek a helyzetből kifolyólag másképp szólaltak meg, mint előtte bármikor.

– Mondanál egy példát?

– Soha nem búcsúztam el úgy, mint ma. „Isten áldja, Ilonka!” Ma, azon túl, amit a szituáció ad (szinte elcsattan a csók, de az egyiknek családja van három gyerekkel, majdnem rájuk tör a nő bátyja, nagyon hülye helyzet stb.), tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor úgy búcsúzom el Nagy Dorottyától, a szereplőtől és az én szereplőmtől, hogy ezt a mondatot többet soha nem fogom kimondani a kolléganőmnek sem szereplőként, sem magánemberként. Hármas, négyes, ötös szorzóval megspékelt érzés ez, ami csak egyszer van az életben. 

Keresztes Franciska