„Kiáradást mi okoz?”

Napjaink híre: 

„A másodfokú árvízkészültség szombat hajnalig tart, Hargita, Kovászna, Brassó, Szeben, Vâlcea, Argeş és Dâmboviţa megyére terjed ki. A hidrológusok szerint elsősorban a kisebb székelyföldi folyók árterületén nagy az árvízveszély”2

Az árvíz a víz szintjének olyan mértékű emelkedése, amikor az a medréből kilép, és hatalmas területeket borít el, leírhatatlan pusztítást okozva – az emberi történelem során mindmáig állandó visszatérő, természeti veszély volt. A nyári hirtelen esőzések vagy a tavaszi áradások hatása úgyszólván teljesen kiszámíthatatlan. Mezőgazdasági termőterületek, lakott települések, ipari létesítmények, szinte minden emberi építmény, több generáció keze munkája, ember, állat pillanatok alatt semmisül meg, ha a víz útjába kerül. A legnagyobb pusztításokat olyan vidékeken okozza, melyeknek hegyoldalai kopárak és laza szerkezetűek, különösen akkor, ha a vizek levezetésére szolgáló patakok vagy egyéb vízelvezető árkok medrében a lefolyást akadályozó gátak vagy egyéb beépítések vannak.

A történelem során az árvízvédelem és a folyószabályozás szinte megoldhatatlan feladat elé állította az emberiséget. A munkálatok kiszámíthatatlansága, a szükséges anyagi, emberi feltételek, az időhatárok változása lehetetlenné tette a tervezést, a gyors, hatékony beavatkozást, a katasztrófa elhárítását, végül az elpusztult emberi közösségek rehabilitását. Minden katasztrófa ellenére az emberek továbbra is a folyók árterületén telepedtek le, mert a folyóvíz számtalan haszna jelentősebbnek bizonyult, mint a véletlenszerűen bekövetkező áradás.

Korabeli sajtóhírek közt szemelgetve számtalan utalást találunk a rendszeresen ismétlődő és szörnyű pusztításokat okozó árvizekre. 

Az erdélyi folyók – főként a Maros – vízállása is igen ingadozó, az eddig mért legalacsonyabb (-113 centiméter, 2012) és legmagasabb vízállás (625 centiméter, 1975) között csapong.

Petri Nagy György3 (1770-1810) egykori marosvásárhelyi tímármester korabeli naplójából, amiben rendszeresen lejegyezte a rendkívüli eseményeket, a kíváncsi olvasó sok érdekességet megtudhat a város mindennapi életéből. Naplójából kiválogattuk a Bolyai korában közel egy évszázad során bekövetkezett természeti csapás leírását: 

(1772) 

A Maros kiöntött és az árvíz a városban hallatlan kárt okozott.

(1804) 

Nagypéntekre virradóra a Maros kiöntött. Az emberemlékezet óta nem látott nagy árvíz elöntötte az alsóvárost, és mérhetetlen kárt okozott…

(1805) 

Július 19. A nagy esőzés folytán még nagyobb árvíz sepert a városon. A mezőn összegyűjtött életet, valamint házakat is magával sodort az ár. 

Augusztus 19. A folytonos felhőszakadás miatt a törökbúzát nem lehetett behordani, nem vethettek és a sok széna a mezőn rothadt. A rossz időjárás eredményeként ősszel a szőlő nem érett be, és oly savanya bort mértek, hogy nem lehetett meginni. A feneketlen sár miatt a közlekedés lehetetlenné vált, a drágaság pedig mindinkább elviselhetetlenné, olyannyira, hogy még pénzért sem lehetett élelmet kapni. Éhínség uralkodott a városban. Jellemző az élelmiszerhiányra, hogy a város két malmában törökbúzacsuszát őröltek. 

(1808) 

Április 5. A Maros ismét kiöntött és tetemes kárt okozott

Június 24–25. A Maros kiöntött, és házakat, marhákat, embereket sodort el. Az új Maros-hidat a megvadult folyó magával hurcolta, és a Szentkirály utcán, valamint a Rózsa utcán egészen a Piacig feljött, ahol tutajokon közlekedtek és mentették vagyonukat bedőlt házaikból a kétségbeesett polgárok. 

(1821) 

Június 30. Az elromlott Maros-híd helyett, Bodor Péter terve alapján új híd építését rendeli a tanács. 

Július. Makó a Maros szabályozása előtt közvetlenül a folyó mellett terült el. 1821-ben minden idők legnagyobb árvize zúdult Makóra és a környező településekre. Az árvizet megelőző két hétben szüntelenül zajlottak a partvédelmi munkálatok; ennek ellenére 1821. július 2-án a folyó elöntötte a környező falvakat. Július 3-ára virradóra átszakítja a szentlőrinci töltésszakaszt. Először a szőlőket önti el, majd pár óra leforgása alatt magát a várost is. 

Ezután közel egy hétig volt körülzárva a város a Maros által. A városban és a szőlőkben jelentkező kár meghaladta a 270 000 forintot. A lakóházak egyharmada megrongálódott vagy összedőlt; a sópajtákban feloldódott 10 600 mázsa só, ami meghaladta a makói sóház körzetéhez tartozó terület félévi sószükségletét.

Az 1821-es árvíz hatására 4-5 millió szőlőtövet vágtak ki. Helyüket veteményeskertek vették át, amelyekben nagyarányú hagymatermesztés indult meg. Így az árvíz után töredékére zsugorodott a szőlőskertek nagysága, viszont létrejött a világszerte ismert és kedvelt makói vöröshagyma, a város legismertebb nevezetessége.”4

(1853) 

Nagy árvíz, melyben megrongálódik többek között a Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolna. 5

Ürögdi Nagy Ferenc6 jeles természettudós, utazó így vélekedett az erdélyi vízügyekről:

„nálunk a folyamok ott ásnak medret, ahol tetszik, dúlnak, rontanak, szaggatnak, /…/ vidékek drága terméseit seprik el, falukat kergetnek ki békés nyugalmukból /…/ Az a kár, amit a Maros 1837-ben Toplicától Lugosig tett a körülötte fekvő rónaföldeken, megbecsülve akkora summát tenne ki, hogy vele az Olt folyását könnyűszerrel lehetne mérföldeken át szabályozni, s megfordítva, az erdélyi folyamok okozta kár költségén a Marost legalább Marosújváron alul ártalmatlanná, hajózásra alkalmasabbá lehetne tenni.”7

Bolyai Farkasnak az árvízvédelem évente ismétlődő személyes gondja is volt, hiszen domáldi birtoka két patak között terült el, és minden évben komoly gondokat okozott az áradás. Bolyai kézirathagyatékában egy kis levélrészlet maradt ránk, amiben 210 évvel ezelőtt leírja azt a patakszabályozási munkálatot, amit saját birtokán végzett. A levélen nincs megszólítás, azt sem tudni, hogyan került vissza a levél a Bolyai Farkas apróbb írásai feliratú dossziék egyikébe.8

„1806-ban júliusának elsőbb napjaiban adtam volt két instanciát be az Erzsébetvárosi Ns. Magistrátushoz az iránt, hogy ámbár a patak folyása a közhatár Hundorf és Domáld közt, mindazon által mivel éppen kertem mellett felette hórihorgas árkon foly, s annak felette még abban is sokféle csúnyaságokkal akasztatik szünetlen folyása, vigyem a patakot a kertemen által, s a régi árkon túl Danitzal tartsunk közkertet. Oculatornak volt kiárendálva ide fenn írt Szent Péteri Paschkális Úr, ki is e cédulában tudósítván kérésem megnyeréséről, azon nyáron a sáncot sok költséggel megásatván, a régit is töltögetvén, kertemet éppen a túlsó martra tettem, olasz nyárfákból, hogy az legyen eleven kert (értsd kerítés) köztem és Danitz közt, fenn egy kis darab (melyet a patak úgy kívánt) Barba nevű szásszal határos, csakugyan még egy máknyit se mentem túl a marton, azért a kert /kerítés/ hórihorgassága kimutatja, mint folyt hajdan a patak.

1807. ápr. 21-ikén.Bolyai Farkas mtk.

NB. Azon Oculatiókor bizonyságul jelen volt nagytiszteletű Tisztelendő Capdebo úr. Azután is voltak ott néhányszor nézni, mikor ott által mentek, s mivel amint elébb az oculator uramnak mutattam, úgy csináltam, megelégedéseket nyilatkoztatták ki. 

A szomszédnak nem ígértem, hogy a víztől megmentem, csak annyit, hogy neki is jobb lesz, mely kétségen kívül van, midőn a víz, csak ahol kifoly, ott szomszédja, s ott is a mostani árok egyenesebb, tisztább is lévén, a frissebb folyamat több vizet leviszen, s a másik patak folyásától nem taszíttatik oly könnyen vissza. Csak ne töltenék a kenderáztatáskor karókkal – amelyet ki nem vesznek – teli a patakot s egyéb csúnyaságokkal. Azelőtt Danitznak mindjárt-mindjárt kioltotta a tüzit a házban a víz. Bolyai Farkas”

 

Oláh Anna