„Ó, Helikon, ihless meg…”

Május 3-án töltené a nyolcvanat. Nyolc éve kellett távoznia. Számos 1937-es születésű, jó erőben lévő kortársa él még közöttünk, Adamovits Sándor is velünk lehetne. Kutatna, írna, szervezne rendületlenül. Ahogy tette csendben, kitartóan, céltudatosan több évtizeden át. Tovább keresné, mi az, amit még ki lehetne deríteni egykori szellemi nagyjaink, helikoni íróink életéről, munkásságáról, szaporítaná a róluk szóló cikkek, könyvek sorát, igyekezne gyarapítani az emléküket őrző rendezvényeket. Sajnos feltételes módot kell használnunk, életműve 2009-ben lezárult. Kötetei – A Helikon házigazdája, a Kapuk, kopják, haranglábak, A vécsi vár vendégei, a Helikoni nagyasszonyok és az utolsó, a halála előtt nem sokkal megjelentetett Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig – fellapozhatók, sok érdekességet, irodalom- és helytörténeti tudnivalót kínálva, haszonnal forgathatók. Aki azonban barátjának, jó ismerősének tekinthette Adamovits Sándort, az mindenekelőtt megnyerő, rokonszenves egyéniségét őrizte meg magában. És ez a személyesebb, ez az, amit az idő kevésbé homályosít el.

Úgy adódott, hogy nem csak közírói, szerkesztői munkásságát, néprajzos és irodalomtörténészi megszállottságát, a nyugdíjazása utáni időszakban rendkívül megpendült alkotó, szervező ténykedését követhettem nyomon, nem csupán a Helikon – Kemény János Alapítvány kurátoraiként dolgozhattunk együtt és szurkolhattunk a felújított marosvécsi találkozók, emlékünnepségek sikeréért, ifjúkori élménytárunkban is megannyi közös pontot, mozzanatot, értéket tarthattunk számon. Nagyenyed, a Bethlen Kollégium neki is, nekem is kimeríthetetlen élményforrást jelentett. Ő egy másik fontos erdélyi településen, Déván született, és ott töltötte gyermekkora első évtizedét, az Őrhegy alatti város azonban annyira meghatározta szellemi habitusát, akárha a szülőhelye lett volna. Azt hiszem, jelképesen annak is tartotta. Csillapíthatatlan helikoni vonzalmai is minden bizonnyal az enyedi helikonisták – Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Kacsó Sándor, Jékely Zoltán, Vita Zsigmond – hatására mélyültek el benne. Nagyon ragaszkodott Nagyenyedhez, s megpróbálta hatványozottan visszaadni mindazt, amivel a hely szelleme feltöltötte. Persze Marosvásárhelyt is lelkes lokálpatriótaként vallotta a magáénak. És Erdély több más térségét, települését is hasonlóan példás kitartással, módszerességgel térképezte fel magának. Az emberi kapcsolatai révén is. Egyik legfigyelemreméltóbb adottsága éppen ez a közvetlenség, bizalomgerjesztő képesség volt, amellyel a legkülönbözőbb életkorú és beállítottságú, felkészültségű embereket meg tudta szólítani, emlékidézésre, mesélésre tudta késztetni, ily módon könnyen feledésbe merülő információkat előcsalogatva a memória bugyraiból. Több száz közreadott írásához, irodalom- és kultúrtörténeti, néprajzi cikkéhez, fotójához, lexikoni szócikkéhez így is szerzett adatokat, amiket aztán tudományos alapossággal, ellenőrizve, kibővítve, megerősítve hozhatott nyilvánosságra. Aligha volt még egy olyan személy, aki ekképpen annyi érdekességet, lappangó információt derített volna fel például a marosvécsi emlékekről, mint ő. Az, hogy a helikoni örökség ma is eleven a honi magyar köztudatban, a Helikon – Kemény János Alapítványnak is jelentős mértékben köszönhető, amelynek élén mintegy évtizeden át Adamovits Sándor munkálkodott nagy odaadással. Az elhunyta után alapított Kemény János-emlékdíj méltó elismerése az elnöki teljesítményének. 

E születésnapi sorok fölé címként az első marosvécsi találkozó egyik költő résztvevője, Bartalis János emlékkönyvbe írt fohászából idéztem egy részletet. A lírikus az 1926-os összejövetelen jelen levő több más írótársával együtt Bornemisza Elemérné kérésére vetette papírra az induláshoz fűződő gondolatait. A köszöntőket Adamovits Sándor egyik írásában olvashatjuk egybegyűjtve, a Művelődésben jelentette meg 2008-ban. Ki tudja, hányszor fohászkodott ő maga is a Helikonhoz ihletért? Nem hiába. Könyvei tartalmasan, adatgazdagon, olvasmányosan gyarapítják az irodalombarátokat.