Hétköznapi történet
A kopogás gyakran örömhírt jelez, például egy régóta várt vendég érkezését adja tudtul. Janka mindennapjaiban azonban sokáig egészen más volt a jelentősége.
– Amikor férjhez mentem, és a párom szüleinek szomszédságába költöztünk, naponta többször is ránk nyitották az ajtót anyósomék. Ott nem volt kopogás, csengetés, csak jöttek a legváratlanabb pillanatokban, és nagy segítő szándékukban beleszóltak mindenbe, amibe csak lehetett – kezdte történetét élete meghatározó mozzanatával a barna fürtjei közt ezüstszálakat rejtő asszony. – Az első évben főleg a főzés és a ház körüli teendők ellátása volt a fő téma, anyósom ugyanis azt szerette volna, hogy mindent pontosan úgy végezzek el, ahogy ő, nehogy a fiacskája valamiben hiányt szenvedjen. Képes volt belekóstolni a kályhán gőzölgő levesbe, és a megkérdezésem nélkül sózni, borsozni az ételt. Hiába magyaráztam neki, hogy a családunkban hagyománya van a vesebetegségnek, ezért igyekszem minél sótlanabbul főzni, és különben is utólag, a tányérba kitéve bármely fogás tetszés szerint ízesíthető, nem volt kivel beszéljek. A lányunk megszületésével aztán csak fokozódott a feszültség. Fel voltam rá készülve, hogy ezen a téren is lesznek viták, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben. Az első számú kérdés, amiben sehogy sem tudtunk közös nevezőre jutni, ezúttal is a táplálkozás volt. Még egyéves sem volt a lányom, amikor anyósom már megkínálta volna tehéntejjel és még sok minden mással, amit „az ő korában” adtak a csecsemőknek, az igény szerinti anyatejes táplálást pedig az első perctől rosszallóan nézte. Ebben azonban nem rendeződtem alá az akaratának, így vége-hossza nem volt a perpatvarnak, és – ami a legrosszabb – anyósom a páromat is bevonta a konfliktusba.
– Ő kinek a pártjára állt? – szóltam közbe.
– Ki másén, mint az anyjáén. Mindig azt hajtogatta, hogy aki felnevelt három gyermeket – a férjemnek ugyanis két húga is van –, azt ne próbálja felülbírálni egy kezdő anyuka. Az örökös összetűzések a lányunkat is megviselték, sokat sírt, nyűgösködött, nekem pedig nem sokkal az első születésnapja után a sok stressz miatt elapadt a tejem. Akkor határoztam el, hogy nem tűröm tovább ezt a helyzetet. Kértem a férjemet, hogy költözzünk albérletbe, ő azonban sokáig hallani sem akart róla. Végül, amikor jó másfél év múlva belátta, hogy teljesen kikészültem, mégis beadta a derekát, de abban sem volt köszönet.
– Milyen szempontból? – szólaltam meg megint.
– Amíg a szülei közelében laktunk, a férjem eléggé tartózkodott az alkoholtól, csak vendégségben ivott meg egy-két sört vagy néhány pohár bort, meg persze otthon is mindig elkoccintották apósommal az ünnepeket. De miután beköltöztünk a kétszobás bérelt tömbházlakásba, elszaladt vele a ló. Egyre többször jött haza a munkából kipirult arccal és vodkaszagúan. Nem hagyhattam szó nélkül a dolgot, eleinte finoman próbáltam kipuhatolni, hogy mi történik vele, aztán egyre ingerültebben. Anyósomék vonzáskörzetében mindig bátortalanabb, esetlenebb voltam, a tőlük távol eső, intimebb élettérben azonban megjött a hangom, ezt azonban a férjem nem volt hajlandó elfogadni. Egyre gyakoribbakká váltak köztünk a veszekedések, és az is előfordult, hogy szó szerint egymásnak estünk. Persze mindig én húztam a rövidebbet. Egy-egy ilyen cirkusz alkalmával a tőszomszédunkban lakó idős házaspár rendszerint átkopogott, egy ideig csak a falon, aztán az ajtót is verni kezdték, persze jogosan. Egyszer a rendőrséget is kihívták, szerencsére csak írásbeli figyelmeztetést kaptunk.
– A kislányotok hogy bírta ezt a légkört?
– Előtte, amennyire csak lehetett, igyekeztünk türtőztetni magunkat. A nagy összecsapásokra mindig délutánonként került sor, amikor a férjemmel együtt hazakerültünk a munkából, a gyerek pedig még bölcsődében volt. De így is érzékelhette az otthoni, pattanásig feszült helyzetet, mert rendkívül szorongó, mindenért elpityeredő kisgyermek lett belőle, akit a szobatisztaságra sokáig lehetetlennek tűnt rászoktatni. Tulajdonképpen ez is csak akkor sikerült, miután az édesapjától különváltunk. A férjem persze mindent megtett, hogy megszerezze magának a kislány felügyeleti jogát – ez egy bonyolult és nagyon csúnya történet, amit nem szeretnék részletezni –, de végül a lányunk mégis velem maradhatott. Nem tudtam volna önerőből fenntartani egy kétszobás albérletet, így egy városszéli lakótelep egyik garzonjába költöztünk a kicsivel, aki akkor már két éve óvodába járt. Neki sem volt ez egy könnyű időszak, hiszen a távolság miatt ovit kellett váltania, de nekem is emberpróbáló volt megteremteni a munkahely és az otthonlét közti egyensúlyt. A helyzetet csak fokozta, hogy a mellettünk lévő lakásban egy furcsa idős asszony élt, aki szinte minden éjszaka többször is átkopogott hozzánk a falon. Amikor egyszer a lépcsőházban kérdőre vontam, elmondta, hogy gyerekdalokat hall tőlünk átszűrődni a késői órákban, így nem tud tőlünk pihenni, és ha ezt tovább folytatjuk, szól a lakástulajdonosnak. Hiába bizonygattam, hogy éjszakánként mi aludni szoktunk a kislányommal, főleg, ha hagyják, nem tudtam eltántorítani a kényszerképzetétől. Egy idő múlva már rettegve vártam az éjfélt, mert tudtam, hogy nemsokára kezdődik a kopogás. Szerencsére a kislányom jó alvó, így ő nem sokat érzékelt az egész helyzetből, én viszont kezdtem kikészülni idegileg. Egy kelepcévé vált az otthonom, amiből nem tudtam, hogyan lehet kiszabadulni.
– Végül hogyan lehetett?
– Az egyik volt sógornőm segítségével, akivel a válás után is baráti viszonyban maradtunk. Amikor a párjával Németországba költözött, a kétszobás lakását a rendelkezésünkre bocsátotta. Azt mondta, fontos neki, hogy legyen egy hely, ahova bármikor hazajöhet, úgyhogy vigyázzunk az otthonára, legyünk napirenden a közköltség meg a különféle számlák kifizetésével, bérleti díjat nem kér. Azóta is ott lakunk nála a lányommal, aki jövőben már középiskolás lesz. Az apja minden második pénteken eljön érte, és elviszi a maga külön világába, ahol egy számunkra idegen asszony és két kisgyermek is van. Úgy érzem, végre csend és nyugalom költözött az életünkbe, kivéve ezeket az apás hétvégéket, amikor mintha újra verné valaki a falat a fejem fölött.
