*A nap gyermekei – próbafotók (Fotó: Bereczky Sándor)
Beszélgetés Botos Bálint rendezővel
– Makszim Gorkij A nap fiai című klasszikusa ellentmondásos mű, amelynek sokszínű fogadtatásban volt része, nagy sikereket ért meg, és be is tiltották. Miért választottad ezt a darabot A nap gyermekei című előadáshoz?
– A darab eredeti címe A nap gyermekei; A nap fiai cím a magyar színházi hagyományban elterjedt ugyan, de a világ minden táján pontosan fordítják a címet. Amikor újrafordítottam, úgy éreztem, hogy az eredeti cím pontosabb. Először 2020-ban olvastam, mivel a darab is egy járvány közepén játszódik, hátborzongató volt a Covid idején egy 1905-ös szövegben ugyanazokra a reflexekre ráismerni. Az eredetiben kolera van, én ezt általános járvánnyá emeltem, mert nem szerettem volna ha egy legyőzött betegség eltávolítja tőlünk ezt a hasonlóságot. Egy másik színházzal egy ideig komolyan fontolgattuk az adaptációt, egy évvel a Covid után, de az igazgatóval végül úgy döntöttünk: túl korai lenne közvetlenül a Covidra reagálni – nem volt meg hozzá a kellő távolság.
Botos Bálint
A darab politikai-társadalmi feszültsége közben egyre aktuálisabbnak bizonyult. A járványra adott reakciók mellé társultak a járvány nyomán fellángoló politikai mozgalmak; 1905-ben és most is látszik, hogy a szélsőségek gyakran ugródeszkaként használják a krízist. Ebben az értelemben a szöveg sajnos magától vált „jelen idejűvé”.
Dramaturgiailag is pontos: körkörös ívet rajzol, az idő ismétlődésével egyre sűrűbbé válik — ez a ciklikus szerkezet rímel a történelmi ciklusokra is. Ami pedig különösen fontos: Gorkij nem egyszerűen a szélsőségeket démonizálja, hanem az értelmiség felelősségét teszi mérlegre. A színház közönsége döntően középosztálybeli; tisztességesebb, ha magunkról beszélünk, nem pedig olyanokra mutogatunk, akik nincsenek jelen. Ne identitássimogatásra használjuk az estét, hanem tükörnek – ebben áll ennek a szövegnek az igazi aktualitása.
– Igen, az értelmiségi elefántcsonttorony és annak következményei a nagyvilágra nézve.
– És önmagunkra nézve is. Gorkij szövege pontosan mutatja meg azt az elitista vakságot, ami a darabbeli családon keresztül az egész értelmiségi lét válságát is megfogalmazza. Finoman, de kíméletlenül írja le, hogyan rombolja le önmagát ez a közeg, ahogyan az „elit-tudat” fokozatosan önfelszámolássá válik.
– Hogy tervezed mindezt színpadra vinni, aktualizálni? Milyen esztétikájú előadást láthatunk?
– Ezért is érzem ma különösen aktuálisnak a művet. Mert amit ott látunk, az nemcsak egy történelmi korszak vagy társadalmi réteg tükre, hanem a mai elit akár szellemi, ideológiai, politikai vagy gazdasági értelemben általános válságának előképe.
Gorkij tudományfanatikus volt. A darab középpontjában Protaszov áll, egy tudós, aki az élet létrehozásával kísérletezik, ez akkoriban még istenkísértésnek számított. Ma már több módszerrel is képesek vagyunk életet létrehozni, befolyásolni a születést, de a halál fölött továbbra sincs hatalmunk. Ezért döntöttem úgy, hogy az előadásban Protaszov a halhatatlanságot, az élet radikális meghosszabbításának lehetőségeit kutatja. Különös véletlen, hogy később kiderült: Gorkij maga is létrehozott egy orvostudományi intézetet 1932-ben, ahol éppen az élethosszabbítást vizsgálták. Sztálint is meggyőzte erről, mert személyesen rettegett a haláltól. Szóval nem csupán a darab, hanem maga Gorkij élete is visszhangzik ebben a témában, és ettől még izgalmasabb lett a munka.
A cselekmény alapját megtartottam, de a lázongás már nem kötődik szorosan történelmi korhoz. Gondolkodtam rajta, hogy szétbontsam a szöveget, de végül arra jutottam, hogy az a legszebb, ha a szerkezetét érintetlenül hagyom – abban van az ereje.
Az előadás esztétikája realista, de filmszerű. A célom, hogy valódi együttlétet lássunk a színpadon – embereket, nem figurákat. Ritka dolog, hogy egyszerűen csak embereket nézhetünk együtt létezni, és ez a színészeknek és azt remélem, hogy a nézőknek is felszabadító élmény.
Az esztétika és a teljes előadás világa egy csapat közös munkája. A tér és a vizualitás kialakítása most is Golicza Előddel történt, akivel jó néhány éve együtt dolgozom. A legnagyobb kihívás az volt, hogyan tartsuk meg a realista elemeket úgy, hogy közben kiemeljük a realizmusból az előadást. A jelmez időtlen, a játék realista, a környezet pedig hipermodern. Ezt az ellentmondásos világot nevezhetjük „absztrakt realizmusnak”, bármennyire paradoxnak is hangzik.
Először dolgozom Kolozsi Tamás zeneszerzővel, a Raklap együttes vezetőjével – rendkívül pontos, éles zenét ír, gyönyörű érzékkel. A jelmeztervezővel, Bajkó Rékával, aki vásárhelyi tervező, ugyancsak először dolgoztunk együtt. Ez is egy jó találkozás volt. Bessenyei Gedő Istvánt kértem fel dramaturg-konzulensnek – mivel újrafordítottam a szöveget, és részben át is írtam, szükségem volt egy olyan külső szemre, aki kritikai szellemmel néz a szövegre.
– Milyen volt a társulattal való munka, a visszatérés? Hiszen te itt, Marosvásárhelyen végezted a művészeti egyetemet.
– Igen, Marosvásárhelyen végeztem, de az elmúlt huszonegy évben nem töltöttem itt huzamosabb időt – legfeljebb egy-egy napra tértem vissza, átutazóként vagy beszélgetésekre. Furcsa érzés volt most újra idejönni, mert az utolsó valódi szakmai élményem innen még a főiskolás korszakomhoz kötődik.
Egy nagyon jó formában lévő társulatot találtam: fegyelmezett, nyitott, jó munkamorálú embereket. Olyan szereposztással dolgozhattam, amelyben valódi párbeszéd alakult ki: követik az instrukciót, közösen keresik a megoldásokat, és ha vannak is viták, azokból mindig továbbléptünk. Az a fajta bizalom és munkaminőség, amit itt tapasztaltam, nagyon kevés helyen adatik meg, és ez tényleg szép élmény volt. Csodás élmény volt úgy dolgozni, hogy mind a színpadon játszó, mind a mellettem ülő kollégákban megbízhattam.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
