A világtörténelemben ősidők óta szövetségek köttettek. Törzsek tömörültek, hogy vadászterületet szerezzenek és hódítsanak el másoktól, aztán a civilizáció hajnalán megjelenő társadalmak is szövetségre építették kapcsolataikat. Az egyezségeket megszegve újabbakat hoztak létre, vagy felbontásuk csatákat, háborúkat robbantott ki, átalakultak a viszonyok, birodalmak, királyságok, országok alakultak és bomlottak szét a gazdasági, majd a későbbiekben az ideológiai szövetségeknek megfelelően.
Az ember társas lény. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a legszentebb szövetség, a házasság, amely az (érdek) kooperáció legalapvetőbb sejtje. S ha már itt tartunk, nem hagyhatjuk szó nélkül az Ószövetséget sem, a keresztyén Szentírás első, terjedelmesebb részét, ami a zsidók számára a teljes Szentírás, hiszen nevében is azért van ott a szövetség, mert Isten az emberekkel való kapcsolatát szövetségekre építette.
Ugorjunk az időben. Az első világháborút is az Antant és a Központi hatalmak országai közötti csatározások döntötték el, az utóbbi kárára. Az osztozkodás tulajdonképpen véget vetett a nagy birodalmaknak. A második világháború is a Tengelyhatalmak és a Szövetségesek között dúlt, majd alighogy lezárult a fegyveres konfliktus, kialakult a kétpólusú világ a kapitalista és a szocialista országok polarizálódásával, illetve létrejött az Európai Unió is, amely közös piacot alakított ki. A másik oldalon pedig működött a KGST, amely lehetővé tette a szocialista táborban levő országok közötti kereskedést. Mindez az 1989–1990-es években felborult, és a volt szocialista államoknak egyetlen esélyük volt arra, hogy a szétzilált gazdasági helyzetben lábra tudjanak állni: az, hogy az EU-hoz csatlakozzanak. E játékban egyedül maradt az egykori Szovjetunióból lett Oroszország, a korábbi tagállamok nélkül. Ebben az új kontextusban, a globális átrendeződés folyamatában csak idő kérdése volt, hogy hol lesz az a törésvonal, amelynek mentén újabb szövetségek köttetnek majd. Ezt a helyzetet élesítette az ukrán–orosz háború, és ennek vagyunk ma tanúi 2026 elején, amikor – mostanra már nem is annyira közvetett módon – egymásnak feszül a két világnagyhatalom diktátora, a gazdaságilag erőt vesztett EU-tagállamokat is magukkal sodorva. A tempót úgy az országában, mint a nemzetközi porondon Donald Trump, a mindenen és mindenkin átgázoló üzletemberből lett elnök diktálja. Mert megteheti. Mert kétségtelenül az Amerikai Egyesült Államok ma a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma. Ezt használja ki buldózerként a „béke bajnokának” kikiáltott elnök, amikor a nemzetközi jogra fittyet hányva elraboltatja egy másik állam elnökét, amikor arra kényszeríti a NATO-államokat, hogy amerikai fegyvereket vásároljanak Ukrajna megsegítésére. Legutóbbi húzása szerint az Egyesült Államokat kilépteti több tucat nemzetközi szervezetből. Erről Donald Trump szerdán alá is írta a rendeletet. A dokumentum kimondja, hogy az amerikai költségvetés felfüggeszti a támogatást 66 szervezetben. Az ENSZ-hez tartozó szervezetek mellett az Egyesült Államok kilépése érinti az Atlanti Együttműködés Partnerséget, a Nemzetközi Demokrácia- és Választási Segítségnyújtó Intézetet (International IDEA), valamint a Globális Terrorellenes Fórumot. Az indok: „az intézmények feleslegesek, rosszul irányítottak, szükségtelenek, pazarlóak, és rosszul működnek…” Trump szerint „az érintett szervezetek fenyegetik az Egyesült Államok szuverenitását, szabadságát és általános jólétét”. Furcsa kifogás – tehetnénk hozzá, mivel tulajdonképpen a nemzetközi szervezetek azért jöttek létre, hogy egy-egy adott globálissá vált probléma megoldására közösen, együttműködve találjanak megoldást. A politikai előzményeket tekintve Trump adminisztrációjának szuverenitása, szabadsága inkább arról szól, hogy a korábbi partnerektől, szövetségesektől eltávolodva, sajátos módon rendezze a világ rendjét. Volt már néhány történelmi személyiség, aki így gondolkodott. Rövidebb vagy hosszabb távon belebuktak törekvéseikbe, csak nem mindegy milyen áron. Az ember szövetségre teremtetett. A magányos lelkek mindig eltévednek…
