2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Nem rég és nem messze tőlünk történt a vérlázító eset. Az egyik jó ismerősömet megölték. Azt a kedves, szép, kifinomult, okos és művelt lányt, akivel mindig olyan jókat lehetett beszélgetni, és aki valami elképesztő mértékben volt az antitézise mindennemű erőszaknak. Az a szemétláda ölte meg, akit ő a bizalmába fogadott – és aki állítólag puszta szeretetből tette. Meg nem is érti, hogyan történhetett. Arról persze már nem beszélt, amit amúgy is mindenki tud, hogy pár évvel ezelőtt az akkori barátnőjét kis híján agyonverte a nyílt utcán. Csak arról, hogy – ismét – itt egyedül ő az áldozat.

Manipulál. Gázlángozik megint. Megpróbálja kihasználni a státuszát, intellektusát. De már nincs akinek. Akiknek lett volna, azokat – személyiségzavarának tipikus mintázatai szerint – bántalmazott, megvert és most már meg is ölt. De a szakképzett terapeutákat nem veri át. Most már csak ezekből jut neki. Átvert azonban szinte mindenki mást. És ez itt a nagy kérdés: hogyan lehetséges az, hogy e világhálós században, az azonnali információk korában, még az értelmiségi körökben is oly kevesen ismerik fel a nyilvánvaló malignus nárcisztikust? A beteget, akiben gyakran keveredik a nárcizmus, a borderline és az antiszociális személyiségzavar? Hogyan lehetséges, hogy az elérhető ismérvek ellenére ezek az emberek még mindig mesterfokon űzik a grandiózus szelfjük megéléséhez szükséges hazudozást, színjátékot, kihasználást, dominanciát? Amikor az eleinte kedves, a szeretetével elhalmozó, rendkívül figyelmes, sármos, intelligens és abszolút tökéletes partnerrel a viszonyunk lassan megromlik, és nem értjük, miért, amikor egyre gyakoribbak a kritizálások, a szidalmak, a büntetések, a hazugságok, amikor a saját félelmeinket és szeretteinket ellenünk használja, amikor kezdünk kételkedni magunkban, mert tudjuk, hogy igazunk van, de inkább hallgatunk, nehogy tovább romoljon a kapcsolat, amikor egyszer csak észrevesszük, hogy nemcsak érzelmileg, hanem már anyagilag is tőle függünk, amikor elhisszük, hogy senkik vagyunk, és nélküle semmire sem vagyunk képesek, amikor az egykori megbecsült és közkedvelt énünk romokban hever a nagy Ő mellett, amikor bántalmazni kezd, majd letagadja, azt állítja, hogy a mi hibánk, mert kihoztuk belőle az állatot, amikor sorozatosan megver, de közben a külvilágnak azt híreszteli, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, így senki sem hisz nekünk, amikor olyan sz@rságokat mantráz a valódi énjét nem felismerő környezet, hogy „vannak hibái, de a szíve arany”, amikor ráeszmélünk, hogy rajta kívül senkink és semmink sincs, mert mindenkit elmaratott vagy elmart mellőlünk, amikor arra ébredünk, hogy teljesen neki vagyunk alárendelve, és bármit megtehet velünk, amikor már mi is azt hisszük, hogy megőrültünk, és mindenért mi vagyunk a hibásak – még akkor is megpróbáljuk megjavítani a kapcsolatot, megpróbáljuk visszakapni a régi tökéletességet, és nem jövünk rá, hogy soha nem fogunk oda visszatérni, mert az soha nem létezett, álca volt, színjáték, egy rosszindulatú nárcisztikus személyiségzavarral élő energiavámpír színháza, amelynek a külvilágtól elrejtett színpadán ő az úr, mi pedig elvérezünk. És egy olyan, gondosan álcázott belső szobában van ez a színház, amelynek falairól lepereg minden érzelem.

Ne értsenek félre, nagyon távol áll tőlem bárminemű áldozathibáztatás. De ez az eset (is) egy hatalmas felkiáltójel. A családon belüli bántalmazásra, a törvénykezés inkompetenciájára, a bántalmazó kapcsolatok burjánzására, a társadalom szemhunyására (ez külön cikket érdemelne) és arra, hogy az igen értelmes, művelt emberek is belesétálhatnak a csapdába, és hihetik azt, hogy nekik majd sikerülni fog megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Nem fog sikerülni. A szakembereknek sem sikerül. Mert ami itt kívülről csillog, az belülről már rég rohad. Figyeljünk oda a felkiáltójelekre, olvassunk utánuk, hallgassunk az őt jól ismerők figyelmeztetéseire, és az első jelnél lépjünk! Azonnal, örökre és nagyon messzire.