2024. május 20., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

– Amióta nyugdíjba mentél, fiatalabbnak, derűsebbnek látszol. Sokan magukba zárkóznak, elvesztik az egyensúlyt, romlik a kedélyállapotuk. Ezzel szemben te egymás után szerkeszted a könyveket, s ahányszor találkozunk, újabb elképzeléseidbe avatsz be. Mi a titka a fiatalos, aktív nyugdíjaskornak? – kérdezem Járay Fekete Katalin volt kolléganőnktől, aki rádiósként kezdte, s a Népújságnál fejezte be a sajtóban eltöltött éveket.


– Amióta nyugdíjba mentél, fiatalabbnak, derűsebbnek látszol. Sokan magukba zárkóznak, elvesztik az egyensúlyt, romlik a kedélyállapotuk. Ezzel szemben te egymás után szerkeszted a könyveket, s ahányszor találkozunk, újabb elképzeléseidbe avatsz be. Mi a titka a fiatalos, aktív nyugdíjaskornak? – kérdezem Járay Fekete Katalin volt kolléganőnktől, aki rádiósként kezdte, s a Népújságnál fejezte be a sajtóban eltöltött éveket.

– Hét éve mentem nyugdíjba, amit csak egy állapotnak, egy helyzetnek tekintek, hisz van még mondanivalóm, s az életkor, a munkaszerződés hiánya nem akadályoz meg abban, hogy kimondjam azt, amit fontosnak tartok.

– Mit tartasz fontosnak?

– Az érdeklődési köröm alapvetően nem változott, az idősebb korosztály képviselőinek az élete, a munkája érdekel, az, hogy a vállalt szolgálat idején ki-ki a maga helyén milyen értéket hozott létre. Ez a szándék vezérelt, amikor édesapámnak emléket állítottam, akárcsak a 82 éves marosludasi Kiss Ibolyának, aki szintén festéssel tölti nyugdíjas éveit. Régi gyermekkori emlékek is közrejátszottak abban, hogy Incze Ilonával, a gyönyörű népi motívumokat felhasználó iparművésszel elbeszélgettem, amiből egy szépen illusztrált kis könyv született. A 92 éves Koncz Jánosról szubjektív és objektív okok miatt írtam könyvet, egyrészt azért, mert fotótékájában nagyon sok fénykép található helyzetekről, eseményekről, amelyeket egyedül ő örökített meg. Másrészt édesapám minden kiállításának a megnyitóján részt vett és fényképet készített. Ugyanakkor becsültem benne azt az ambíciót, ahogy a nagy fotóművész mesterektől elleste, megtanulta a szakmát, s később maga is oktatott fiatalokat a fotózásra. A marosvásárhelyi filharmónia, a hűséges, zeneszerető közönség előtti tisztelgés a Viva la musica című könyvem, amely 40 interjút tartalmaz a művészeti élet jeles képviselőivel. A Svédországban élő dr. Bartha Erdős Istvánnak a fogságban töltött évek megírásában segítettem.

– Amióta másodszor is nagymama lettél, mintha kicsit hűtlenné váltál volna az idősekhez, s a gyermekek felé fordulsz teljes figyelmeddel. Ezt az odafordulást tükrözi legújabb könyved, a Mondikáló, rajzikáló gyerkőceink, amely már elkészült a SilverTek Kiadónál.

– Amikor a nagyobbik unokám kezdett gagyogni, feljegyeztem a mondikálásait, az első szavait, mondatait. Egyrészt magamnak, kedvtelésből, illetve azzal a gondolattal, hogy majd jól fog derülni a saját mondásain, s esetleg az ő gyermekei is jót nevetnek rajta. Hasonlóképpen gyűjtöttem, őrizgettem meg első firkáit a nagycsoportos óvodásként készített rajzokig.

– Ezt talán mások is megteszik, de csak belső családi használatra. Miért érezted fontosnak, hogy ezeket a kis szövegeket, az ezzel kapcsolatos gondolataidat, társszerzőid véleményét megoszd az olvasókkal is?

– Egy éjszaka jutott eszembe, hogy óvónők segítségét kérjem, hogy az „arany-mondásokat” és a rajzokat kiegészítsem. Ahogy az összegyűlt színes anyag rendezésén dolgoztam, s belekerült kisebbik unokám, Gellért beszédkölteményeiből is néhány példány, olyan pszichológusra, gyermekrajz-interpretációkkal foglalkozó képzőművészre, óvónőkre találtam, akik elmondták szakmai véleményüket a beszédtanulással, az első gyermekrajzokkal kapcsolatosan.

– És mi a lényegük ezeknek a tanulmányoknak, amelyek bekerültek a gyermekrajzokkal gazdagon illusztrált kötetbe?

– A kis és nagyobb gyermekek felejthetetlen aranymondásait elemezve arra világítanak rá, hogy a kisgyermek fejlődésének fontos hatótényezője a beszéd, s mire figyeljünk, miközben kicsinyeinket beszélni tanítjuk a mindennapi élet különböző helyzeteiben, anélkül, hogy didaktikusnak bizonyulnánk.

Továbbá azt is, hogy miképpen kell szemléljük a gyermekrajzokat. Mit üzennek nekünk az első vonalak, emberfigurák, milyen élményvilágot tárnak fel és mit akarnak közvetíteni általuk gyermekeink, unokáink.

– Kinek, mit szeretnél üzenni a kötettel?

– A saját példámból indultam ki. Nagyon sajnálom, hogy amikor a gyermekeim születtek, magam is csak tanultam az anyaságot, s a számomra új élethelyzetben sok „ismeretlent” kellett megfejtenem, a gyermeknevelési szabadságot pedig akkoriban nagyon rövidre szabták, s eszembe sem jutott, hogy jegyzeteljek. Erre nagymamaként jutott időm. Mivel az édesanyák ma hosszabb időt tölthetnek a gyermekükkel, szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy milyen fontos szerepük van a beszéd kialakulásának a folyamatában. Szeretném tudatosítani bennük, hogy forduljanak minden érzékszervükkel a gyermekük felé, szemük és fülük mellett a szívükkel és a gondolataikkal is. A szülő tükre a kisgyereknek, s amit tud a világról, azt a szülőn keresztül kapja meg. Néha játékosan, néha komolyan „pendüljenek egy húron” vele, hogy megfejthessék a kisgyerek beszélt és rajzolt nyelvének rejtelmeit. A szülőkön és a gyermekkel sokat együtt levő nagymamán kívül ebbe a folyamatba beépül az óvónő, aki már irányítottan folytatja ezt a tevékenységet.

– Amikor beszélgetünk, jön-megy, mondikál, játszik körülöttünk a második unokád, a kétéves Gellért. Sokat vagy vele; mit jelent számodra másodszor is nagymamának lenni?

– Amikor megébredek, mint egy képernyőn, az ő arcát látom, majd felleltározom, hogy előző nap milyen kedveset mondott vagy tett. Aztán a másik unokámra, Renátára gondolok. Nagyon büszke vagyok rá, hisz teljesítménysportot űz, karatéban Európa-bajnoki aranyérmet szerzett, rendesen tanul, pedáns, rendszerető, nyitott, közlékeny, s nemcsak nagymama, hanem a barátnő is vagyok számára, akivel a korára jellemző gondokat is megbeszéli. Ami Gellértet illeti, olyan figyelmességgel és szeretettel vesz körül, hogy nyugdíjasként nem is kívánhatok mást az élettől. Nem érzem a 64 évet, nagyszerű két unokám valósággal megfiatalított. Pedig voltak nehéz időszakok az életemben, az agyműtét, majd a csontritkulás, ami fűző viselésére kényszerít. Lelassítja a mozgást, s a rövid távú memóriám is egyre nehezebben működik, de a tennivalók, az unokák arra késztetnek, hogy túltegyem magam a nehézségeken.

– Befejezésképpen soroljuk fel, hogy kik voltak a segítőtársaid a Mondikáló, rajzikáló gyerkőceink című könyv megírásában.

– Először is Kopacz Imola szakpszichológus nevét kell említenem, Ugron Katalin és Bence Emőke marosvásárhelyi óvónők és Kálmán Enikő festőművész, művészpedagógus, akik a beszéd kezdetéről, a létezésünk alapját képező anyanyelvről, a gyermekrajzokról és azok értelmezéséről szóló érdekes tanulmányokat írták. A kötetet Fehér Adél Zsuzsánna szerkesztette.

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató