2022. július 6., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Boti hegyeket mozgat. Kartonvárak, pillepalackdombok utaznak a fogantyús szekéren, amit nap mint nap maga után húz a gyermek- és tinédzserkorát őrző utcában, ott, ahol most is lakik. Az előítéletektől el nem homályosított, ráérő tekintet boldognak látja. Alig egyórás beszélgetésünk alatt úgy éreztem: valóban az. Még akkor is, ha ez kívülről gyakran nem vevődik észre, vagy ha időnként ő sem biztos benne egy lenéző arc vagy ironikus megjegyzés miatt.

– 162 kiló volt a rekord – árulja el, amikor találkozásunk első perceiben arról kérdezem, mennyit nyomott az eddigi legnagyobb szerzemény. – Vastagabb kartondobozokat szedtem akkor össze, olyanokat, amelyeket nem is lehetett kézzel szétbontani. A Barajului (sz.m. Alsógát) utcában van a begyűjtő, nem volt könnyű odáig elszállítani a rakományt. Nagy ott a forgalom, sok a teherautó, fokozottan figyelni kell.

Óvatosan érdeklődöm a hulladékgyűjtés előtti életéről, választékos szavai ugyanis egyértelműen jelzik, hogy a negyvenes évei elején járó férfit nem az utca nevelte fel.

– Ez egy szomorú történet – emeli rám barna szemét. – Érettségi után bejutottam a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemre, angol szakra. Utolsó évben kezdődtek a bajok, amikor megbuktam a vizsgákon. Az évismétlésért fizetni kellett. A szüleim anyagi segítségével végül 21 évesen sikerült lediplomáznom. De mivel nem voltak elég jók a képességeim a tanuláshoz, és túl nagy szellemi erőfeszítést tettem, idegileg összeomlottam, és bekerültem a pszichiátriára. Így aztán egészen másként alakult az életem, mint ahogy elterveztem. Megvan az egyetemi oklevelem, de nem tudom hasznát venni. Helyette húsz éve ezt a gyűjtögető munkát végzem, ez megnyugtat. Édesanyám rég eltávozott a földi világból, édesapámmal élek. Ő készítette nekem ezt a szekeret is. 

– Mennyit lehet keresni egy napi szállítmánnyal? – kérdezem.

– Ez attól függ, mit viszek. A karton kilójáért 40 banit adnak, egy kiló flakonért 35-öt. A kidobott papíráru, az újságok, könyvek még kevesebbet érnek, kilójuk 15 bani, 40 kiló is csak 6 lej. Jó árunak az alumínium számít, 5 lej kilója, a vasé csak 1 lej. Vannak, akik sárga- vagy vörösrezet is beszereznek, de azt már csak törvénytelen úton lehet. Hiába adnak húsz lejnél többet kilójáért, én ilyesmivel nem foglalkozom. A kérdésedre visszatérve, a napi kereset nagyon változó, van, mikor csak 3-4 lej, máskor akár tízszer több is lehet. 

– Hol szoktál gyűjtögetni? 

– Többnyire az én utcámban és a környéken. Keddenként szemétnap van, olyankor könnyebben megtelik a szekerem. Naponta egyszer jutok el a begyűjtőközpontig, ugyanis hosszú az út, többször meg kell pihennem. Meg aztán az előkészület is időbe telik, amíg felteszem a szekérre, és lekötöm az árut. 

– Időjárástól függetlenül mindig megteszed ezt az utat?

– Ha zuhog az eső, inkább otthon maradok.

– Otthon mivel töltöd legszívesebben az időt?

 – Szeretem a minőségi könnyűzenét, magyar, angol és román előadókat is örömmel meghallgatok a rádióban. A magyarok közül az Ámokfutók együttes az egyik kedvencem. Emellett, ha jó film megy a tévében, azt is szívesen megnézem. A különlegesebb történetek érdekelnek, az „egy lére menő” akció, lövöldözés nem tud lekötni. Az egyik film, ami nagy hatással volt rám, A titkárnő című. Megengeded, hogy elmeséljem?

Volt valami nagyon megindító abban, ahogy beszélgetőtársam szinte újraélte az élményt, amelyet megosztott velem. Később visszatérünk beszélgetésünk kiindulópontjához.

– Előfordult, hogy valami olyat találtál a szemétben, amire nem számítottál?

– Például egy ötlejest, az nagyon meglepett. Egyszer pedig egy nejlonzacskóba tett beteg kismacskát. Kiszabadítottam szegényt, és szabadon engedtem. 

– Sosem kötöttek beléd a területre igényt tartó hajléktalanok? 

– Ebben az utcában nagyjából csak én gyűjtögetek. Egyszer egy idős asszony egy kicsi gyerekkel még válogatott a kukákból, de jól megfértünk egymás mellett. Felém irányuló fizikai agresszióval sosem találkoztam, lenéző tekintetekkel annál inkább. Ez kezdetben nagyon fájt, és most is rosszulesik. A volt osztálytársaimmal is megszakadt a kapcsolatom, részben azért, mert mindenkinek megvan a maga élete, de gondolom, az utcai elfoglaltságom is szerepet játszik az eltávolodásban. Sajnos így párkapcsolatot sem tudok kialakítani. Hiába húzok védőkesztyűt papírgyűjtés közben, nem tárgyalnak velem a nők. Gyakran álmodozom arról, hogy egyszer lesz saját családom, és amikor este imádkozom, kérem is a Jóistent, hogy segítsen meg ebben.

Beszélgetésünk végén azt is megtudom, hogy Boti II-es fokozatú fogyatékosságáért eddig 375 lejt kapott havonta, a jut-

tatást idén március elsejétől 395 lejre emelték.

– Ennyiből nem lehet vitézkedni – jegyzi meg derűsen, aztán megajándékoz egy dallal. A Metallica együttes negyedik lemezének címadója, a legendás One kezdősorait mondja el kifogástan angolsággal, és sorról sorra le is fordítja az üzenetet: „semmire sem emlékszem / nem tudom, valóság-e ez vagy álom…” Apró, hűvös cseppek hullnak az égből, miközben beszél. Mintha odafent, a felhők mögül könnyezne Valaki.